Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 3-4. szám - A MAGYAR '56 LENGYEL SZEMMEL - KÉT EGYKORÚ TUDÓSÍTÁS - Marian Bielicki: A magyar forradalom, 1956 (Tischler János fordítása)
valami csoda folytán kihívtak E. fellépésének és könyörgésének eredményeként. Sajnos, nem engedhet be minket, ezért vannak itt ók, szemével a cigarettázó tisztre pillant. A lány tájékoztat minket, hogy a KB ülése még tart, de talán kedvezően végződik. Nagy Imre, úgy tűnik fel, energikus tettekre szánta el magát.- Legfőbb ideje - teszi hozzá sóhajtva -, hiszen a követelések örvénye elnyelheti.- És mi van az országban? - kérdezzük. A lány vállat von. Minden inkább suttogó hírekre, semmint ellenőrzött tényekre támaszkodik. De egy biztos, az ország területének nagy részét a felkelők uralják. Némely vidék ígéretet tett Nagynak a támogatásra, ha teljesíti az alapfeltételeket: a szovjet csapatok kivonását, az ÁVH feloszlatását és lefegyverzését, a kompromittálódott emberek eltávolítását a kormányból, és kormány- meg pártbefolyásuk megszüntetését. * Nem sikerült bejutni a KB-be, vissza kell térnünk. E. lopva az órájára néz. Megértem, hogy nem akaródzik neki engem kísérgetni. Biztosítom őt, hogy valahogy visszatalálok a Nagykövetségre. Egyébként még kedvem van kóborolni a városban. De egyelőre együtt megyünk. Egy elhaladó gépkocsiból röplapokat szórnak az úttestre. E. fordítja: „Magyarok! Elég a vérontásból. A szabadság útja nyílik meg előttetek. A magyar hadsereg támogatja a felkelőket. Csak az árulók és az ávósok harcolnak a nemzet ellen. Felkelők! Szervezzetek osztagokat a közrend megóvására. Támogassátok a Nagy Imre-kormányt! Aláírta: a IX. Kerület Ifjúságán ak Forradalmi Bizottsága.”- Kik állnak ezen röplapok szerzői mögött? - kérdezem E-t. E. lebigy- gyeszti száját és sípolva engedi ki a levegőt. - Bárcsak tudnám. Lehet néhány felhevült ember, de lehet ezer is. Ez majd kiderül. * Csontjaimban érzem a többórás kóborlást egy át nem aludt éjszaka után. Ráadásul éhes vagyok. A széles sugárút közepén tankok haladnak. Az emberek közelebb húzódnak a falakhoz. Amikor elcsendesedik a motorok dübörgése, kétszeres erővel tör fel a beszélgetések zaja. Egy könnyűpáncélos érkezik. Az egymáshoz erősített géppuskák vak szemei a semmire céloznak. A jármű páncélozott testén két sisakos katona. Egymás után valamelyikük telenyomtatott lapok kötegét dobja az úttestre. Senki sem fut oda, hogy fölvegye. Az emberek megvárják, amíg a könnyűpáncélos elmegy. Csak akkor ugrik ki néhány ember az úttestre. Egy fiatalember megfog néhány újságot, valamit hangosan kiált, és indulatosan darabokra tépi szét. Csatlakozik hozzá egy nő, azután mások is. Kiabálnak és széttépik a nyomdafestéktől illatozó fehér lapokat, amelyekre nyomtatott betűkkel van ráírva: „Szabad Nép”. A bal oldalon, a cím mellett a Kossuth- címer látszik, az új állami címer, ahelyett az összes zászlóból kivágott címer helyett. A szél zizegve fújja a papírok széttépett darabjait. Hirtelen felidézem az íróasztal fölé hajoló, a fontos és szükséges „Híven az igazsághoz” című cikket író magas, testes szőke férfi alakját. Vajon tudja-e, 298
