Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 3-4. szám - A MAGYAR '56 LENGYEL SZEMMEL - KÉT EGYKORÚ TUDÓSÍTÁS - Marian Bielicki: A magyar forradalom, 1956 (Tischler János fordítása)

Az agyamban gomolygó zilált gondolatokat vetem papírra, amelyekben a düh a fájdalommal keveredik. Hirtelen valaki kopog. Egy ősz, idősebb hölgy az első emeletről; megtudván, hogy lengyelek érkeztek, meghív minket egy teára. Az egyszobás lakás nagyon otthonos. Az idős férfi barátságosan kezet szorít velünk. Hirtelen úgy érezzük magunkat, mintha a nagyszüle- inknél lennénk vendégségben. A hölgy kávéval kínál. Azután arról beszél, mit látott ma a városban, érdeklődik érkezésünk céljáról. Amikor értesül arról, hogy a repülőgép, amellyel érkeztünk, friss vért és gyógyszereket hozott, nem rejti el könnyeit.

„Kedveseim, önök olyan jók... Itt annyi vér ömlött. Annyi ember vesztette életét. És minek, miért?! Hiszen a szocializmus a szabadság... Mi öregek vagyunk, de a lányunk, aki a kórházban dolgozik, mint orvos, ezt mindig így magyarázta nekünk. Hiszen senki sem akaija, hogy visszatérjen az a rossz, ami régen volt, de azt sem akaija senki, hogy tovább tartson az a rossz, amely az utóbbi időben volt. Ez vajon gonosztett? Vajon ezért lőni kell az emberekre? Vajon ezért idegen csapatokat kell behívni?”

Az ágyúk messzi, süketítő dörgése mintha közelebbről hallatszana. Az idős hölgy így folytatja:

„Senki sem fogja addig letenni a fegyvert, amíg nem lesz biztos az, hogy kivonják a szovjet csapatokat. így mondja mindenki, kommunisták és nem kommunisták, fiatalok és öregek, nők és férfiak. Ezek a magyarok ügyei, és ezeket csak a magyarok tudják megoldani, minden külső beleszólás nélkül.”

A házigazda bekapcsolja a rádiót. Egy női hang neveket sorol föl. A frontvonalakkal megosztott városban emberek ezrei aggódnak legközelebbi hozzátartozóikért. Most a rádió olyan híreket közöl, amelyek sok házban látszólagos nyugalmat hoznak: „A budai 17. számú óvoda gyerekeit biztonságos menedékben helyezték el. Mindannyian egészségesek és jóllakottak - mondja a bemondónő elfojtva szipogását, aztán ismét a zene hangjai. Beethoven úgy hat, mint egy varázsital - megnyugtat, elcsendesít, enyhíti a fájdalmat.

Az ablakokon túl, az októberi esővel teli sötétségben kattognak a géppisztolyok, tömegesen kerepelnek a géppuskák, a föld szinte felnyög az ágyúlövések súlyától. Budapest harcol, Budapest vérzik, Budapest nem ismeri az éjszaka nyugalmát. Ki fog győzni ebben a harcban? - kérdezem magamat, hallgatva a szűnni nem akaró ágyúdörgést. És erre mintegy válaszul E. félhangosan megismétli az egy pillanattal ezelőtt a rádióban hallott szavakat: „Vannak idők, amikor az élet nehezebb a halálnál...” Ezek a szavak ellenérzést ébresztenek bennem. De hogy fejezzem ki ezt... nem is tudom.

CPo prostu: 1956. XI. 25., Nr. 48. 3. o.)

287