Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 3-4. szám - A MAGYAR '56 LENGYEL SZEMMEL - KÉT EGYKORÚ TUDÓSÍTÁS - Marian Bielicki: A magyar forradalom, 1956 (Tischler János fordítása)
II. BESZÉLGETÉSEK A POLITIKÁRÓL Szombat, október 27. Hajnalodik. E. az ablaknál áll, arcát a hideg, párás üveghez szorítva. Mintha pillantásával akarná átütni a házak falait, amelyek elválasztják őt lakóhelyétől, ahonnan az ágyúlövések és a géppisztolysorozatok visszhangjai érkeznek. Nem veszi észre, amikor odamegyek hozzá. Ujjaival görcsösen a párkányra támaszkodik, hátrébb lép a lövések távolból érkező visszhangja hallatán. Amikor arcát felém fordítja, látom a kialvatlanságtól vörös szemeit, amelyekben mérhetetlen fájdalom és szenvedés lappang.- Hallod? - kérdezi suttogva. - Lőnek. Még mindig lőnek. Mi lesz az emberekkel, mi lesz a várossal? A rádió azt mondja: „a sebesültek ezrei, a halottak százai”. El lehet hinni, hogy csak százai? Lehet, hogy ebben is hazudik? A rádió hazudik. És nem csak hazudik. A forradalmi ifjúság által elő- teijesztett követelésekben van egy pont, amely a felkelőket becsmérlő, a magyar forradalom arculatát meghazudtoló rádiópropaganda megszüntetését követeli. Ez felforralja a nép dühét, hisz félrevezetik az egész világot. E. megkérdi:- Vajon nem a legfőbb ideje megtisztítani a propagandát a hazugságtól, visszaadni a szó és a gondolat méltóságát? Hiszen a felkelők ezért is harcolnak. A bemondó megismétli a közleményt. „Figyelem, figyelem. A lakosság otthonát csak hajnaltól este 10-ig hagyhatja el. A későbbi órákban tilos a kijárás.” Azután szűkszavú hír arról, hogy „tart a város megtisztítása”. Mintegy ennek alátámasztásául valahol a közelben gyors kattogással felüvölt egy géppuska. A szavak, mintha gumiból lennének - ahogy akarod, úgy húzod őket. Az emberek legyilkolása egyenlő a város megtisztításával. Az egyik ház előtt a házmester vízhatlan köpenyben söpri az őszi faleveleket. Nem zavarja sem a szemerkélő eső, sem a magyar katonák gyors léptekkel elhaladó tízegynéhány fős őrjárata, akik szétrúgják a kis kupacokba összesöpört leveleket. Seprűjére támaszkodva vár egy pillanatot, és ismét nekilát munkájának. Ezek a magyarok: a forradalom az forradalom, a rend az rend. A városnak tisztának kell lennie. Egy széles, a távolban a nagy kiterjedésű térbe torkolló utca nyílik előttünk. Románnál rábeszéljük barátunkat, hogy menjen haza. Innen nincs messze a követség. Megtaláljuk. Egyébként, mikor E. elmegy, nem maradunk egyedül. Az utcán sok az ember, vitatkoznak, veszekednek. Egy nő sírva tördeli a kezét. A szél az átázott gyászlobogókból vastag esőcseppeket szakít le. Mintha könnyek lennének. A tábla, amelyre magyarul van írva „Lengyel Nagykövetség” és a címer, fölkelti az érdeklődést. Emberek kisebb csoportja vesz körül minket. Azonnal találnak valakit, aki beszél németül. Lengyelországról, a nálunk végbement eseményekről érdeklődnek. Azután magukról beszélnek, fájdalmukról, a tragédiáról, amily a városukban játszódik. „Minek 288
