Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 3-4. szám - A MAGYAR '56 LENGYEL SZEMMEL - KÉT EGYKORÚ TUDÓSÍTÁS - Hanna Adamiecka: Láttam Magyarországot I-VII. (Tischler János fordítása)
Eszmeiség Akaratlanul szemrehányásnak tettem ki magam. Amikor egy faluban jártunk, megkérdeztem a parasztokat, mennyiért adják el a Budapestre szállított árukat. Egész egyszerűen csak meg akartam bizonyosodni, nem emelkednek-e az árak. Kissé érthetetlennek tűnt nekem a spekuláció hiánya, az ehhez ideális feltételeket biztosító körülmények közepette. Beszélgetőtársaim: egy idős ember rövid irhabundában és egy fiatal fiú biciklissapkában, sértődötten és méltatlankodva válaszoltak: „Hogyan gondolhatod rólunk azt, hogy bármit is eladunk?! Ott, Budapesten vérrel fizetnek az egész nemzet szabadságáért. Egyetlen fillért sem fogadunk el, és nem is fogunk elfogadni az élelmiszerért.” Múlt éjjel ebből a faluból is útnak indult egy élelem-szállítmány Budapestre. Az idős paraszt saját tehenét ölte le, és a húst a városba küldte. A tankönyvekben leírt, a jelszavak ezreiben skandált szó, ugyanaz, amelyet nyakló nélkül használtam újságírói munkámban: eszmeiség, számomra csak most mutatta meg igazi jelentését, csak most értettem meg, milyen sokat jelenthet ez. Azt, hogy az eszmeiség az ügy nevében a halált jelentheti, börtönéveket a hozzá való hűségért, amikor ezt a hűséget minden létező módon lejáratták - úgy tűnt, már tudom. Nem gondoltam, hogy az eszmeiség lehet mindennapos, észrevétlen, pátosztól és heroizmustól mentes, mindenkit magához vonzó. A magyar forradalom napjai ilyen eszmeiséggel voltak tele. Járkáltam az utcákon, az üvegcserepeken taposva, botladozva az emeletek magasságaiból ledőlt, eddig az épületek oromzatait díszítő oszlopok között. Lépten-nyomon az üzletek szétvert, betört kirakatai mellett haladtam el. A kirakatokban üvegcserepekkel és törmelékkel beszórt áruk sokasága. Női táskák, pulóverek, cipők, étkészletek és vázák feküdtek ott. Senki sem lopott. A harcokkal teli város nem ismerte a rablások jelenségét. Csak itt-ott, odatapasztott papírlapokon voltak sebtében odavetett feliratok: „Ne mocskold be a forradalmat, ne szennyezd be tiszta eszmeiségét, ne lopj, ne vegyél el semmit.” Időnként egy cédula azt közölte: „az árukat a kirakatból elvitték, a házfelügyelőnél vannak” (itt megadva a cím). Barátaim meséltek nekem arról, hogy amikor a golyók a szemük láttára összezúzták egy ékszerbolt kirakatát, a felkelők elvitték az ott található ékszereket, leltárt készítettek róluk, és elhelyezték a házfelügyelőnél. Egyszer láttam, ahogy a lövöldözés idején a felkelők súlyos ládákat cipelnek be a szállásukra. Nagy volt a csodálkozásom, amikor megláttam, hogy ez egyáltalán nem lőszer, hanem a szétlőtt moziból idevonszolt filmvetítő, amelyeket a fiúk életük kockáztatásával mentettek meg a pusztulástól. Hasonló esetekkel lépten-nyomon találkoztam. Düh A forradalom tisztaságát szörnyű és véres folt csúfította el, amit ezerszeresen felnagyítva és szándékosan kiemelve, a forradalom becsületét megtépázva, annak létezése ellen fordítottak. Egy kis utcában, valahol az Andrássy útnál tömeg gyűlik össze. Egy kapualjnál, ahol hirtelen megállt egy nyitott dzsip, róla falfehér férfiakat rángatnak le. Wiktorral (Wiktor Woroszylski - T. J.) együtt átverekedjük magunkat a 262
