Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 3-4. szám - A MAGYAR '56 LENGYEL SZEMMEL - KÉT EGYKORÚ TUDÓSÍTÁS - Hanna Adamiecka: Láttam Magyarországot I-VII. (Tischler János fordítása)
ségét, és azok, akik a tegnapi napon a felkelők szerepéből nemzetőrök rangjára emelkedtek - a harcok tüzébe indulnak. A „New York” Kávéház épületének ablakaiból géppuskák lövedékei söprik végig az utcát. Támad a felfegyverzett tömeg. A közeli hirdetőoszlopot, a házak falait az emberek röplapokkal ragasztják tele: „Az AVH-t, nem oszlatták föl, a szovjet tankok nem hagyták el a fővárost. Becsaptak bennünket az ígéretekkel. Fegyverbe!” A belváros utcáin surrantam el. Igyekeztem ismerős címekre eljutni. A 15 órától reggel 10 óráig tartó kijárási tilalom ellenére, emberek osonnak a házak falainál. A sarkokhoz tapadó csoportocskák kiválják azt a pillanatot, amikor át lehet futni a lövedékekkel elárasztott keresztutcán, hogy ismét a szomszédos ház sarka mögé rejtőzhessenek. Most valaki elkiáltja magát: „Lehet menni!” Azután rögtön a hátunk mögül tompa dübörgés. Szeretnénk eggyéválni a fal érdes felületével. Körös-körül bezárt kapuk. A kevés járókelő cipókkal, kis élelmiszercsomagokkal a hóna alatt, összehúzza magát, igyekszik a lehető legkevésbé látszani. Az emberek büszkeségét, méltóságát, bátorságát maga alá gyűri az utcán süvítő vasdarabok tömege, csak a rémület látszik a mellettem álló fiú szemében. Már itt vannak közvetlen közelünkben. Kiszökik a vér az arcokból, ez a tehetetlen várakozás százszorta rosszabb a harc forgatagánál, amelyből az imént kerültünk ki. Már mellettünk haladnak. Elmennek. Ez alkalommal nem lőttek. Lehet, hogy valóban elhagyják a várost. Tovább megyek. Valahol a Nyugati Pályaudvar közelében az éljenző emberekkel együtt követek három zsákmányolt, magyar zászlókkal feldíszített tankot. Aztán, nem messze onnan, együtt örülök másokkal, hogy sikerült megjavítani egy elromlott könnyűharckocsit. Hol a párt... Tehetetlen kétségbeeséssel nézek szembe a számomra legborzalmasabb dologgal. Látom, amint a gyilkosok gyalázatával megnyomorított, a nép ellen irányzott lövésekkel önmagában kárt tevő párt tekintélye megszűnik létezni, amint a nép keserűsége és kétségbeesése az eszmék ellen fordul, amint elszámolást követel a sérelmekért, a gyalázatokért. Késő éjszakáig a türelmetlen és lelkes Jóska - ugyanaz a Jóska, akinek elbeszéléseiből ismertem meg legutóbbi budapesti ittlétem alkalmával a keserű igazságot a magyarországi állapotokról -, fájdalommal teli hangon ismételgette nekem: „nincs párt, érted, a párt nem létezik.” Ezt akkor hirtelen nem tudtam felfogni.' Tegnap még saját szememmel láttam a varsói gyűléseket, amelyeken a kommunisták ezrek előtt álltak, ezrek tapsolták meg őket, ezrek követeléseit vállalták föl - és megerősödve a nemzet akaratával, győztek. Jóska, Jóska barátom - az igaz, hogy ez katasztrófa, ezt azon a reggelen értettem meg. Igaz az, amit a lengyel újságíróknak magyarázott a régi kommunista, a KB tagja, Szántó elvtárs, aki arról beszélt, hogy az MDP 48 órával, de legalább 24 órával maradt el az események menetétől. Igaz az, hogy a nemzettől való óriási elszakadás nem engedte meg Pártodnak, hogy idejében megértse annak kiáltását, fájdalmát, keserűségét. Igaz az, hogy Pártod régi vezetése eltorzította a szót: szocializmus, hogy ezzel leplezték azt, ami gonosztett, sérelem, megvetés volt az ember számára. Akkor is, amikor a nemzet 259
