Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 3-4. szám - A MAGYAR '56 LENGYEL SZEMMEL - KÉT EGYKORÚ TUDÓSÍTÁS - Hanna Adamiecka: Láttam Magyarországot I-VII. (Tischler János fordítása)
a helyzet tisztázódik, a kormány és a párt - amely ma alakított új elnökséget végre a nagy népmozgalom élére áll, és teljesíti annak követeléseit. Mellettem még hallgatták a rádiót, futkostak az újság levonataival, amely egyoldalas kiadásában igyekezett lépést tartani a viharos nap eseményeivel. Este volt, októberben... (Sztandar Mlodych 1956. XI. 24-25; Szo-V; 5. oldal) II. AZ UTCA Arra ébredek, hogy valaki energikusan rázza a vállamat. Fölpattanok a padlóról és leporolom a ruhámat. Szürkés, ködös hajnal van már. El lehet hagyni a Szabad Ifjúság szerkesztőségének épületét, amelyben az éjszakát töltöttem. Világosban látva barátaim arcát, szívem fájdalmas görcsbe rándul: földszínű, mélyen beesett, borotválatlan arcok, kivörösödött szemek. Kezdettől fogva a forradalom oldalán, a forradalommal voltak: Átvirrasztott éjszakák a nyomdai szedőszekrények fölött, a harcok forgatagában, a forradalmi bizottságok gyűlésein, a sebesültek jajgatásától visszhangzó kórházakban. Igyekeztek mindenhol ott lenni, mindent látni, a teljes igazságot írni a lángról, amely elborította a megkínzott magyar földet. Csalódás Kimegyünk az utcára. A sarok mögül csákányok ütemes kopogása hallatszik. Nyüzsgő embertömegek vették körül a talapzatáról ledöntött, daruval idevonszolt Sztálin-szobrot. így verik éjjel és nappal a felkelés első pillanataitól fogva. A hatalmas törzs egyre kisebb, apró bronzdarabokká változik, amelyeket az emberek a zsebükbe rejtenek, emlékül és figyelmeztetésül, hogy az emlékművek nem taposhatják el az embert. A Lenin körút-Rákóczi út kereszteződésénél egy idős ember söpri le a járdáról az üvegcserepeket és a törmelékeket. Egyre több ember sorakozik az üzletek előtt. Nagy Imrének tegnap esti rádióbeszéde bizakodással tölti el a város lakóinak szívét. A járókelők egy csoportja vesz körül bennünket, mint mindig, amikor elárulom, hogy lengyel újságíró vagyok. Az ifjúsági újságnál dolgozó Jancsi képtelen megbirkózni a felém áradó kérdések és vélemények fordításával. Arról tájékoztatnak, bizonyára hamarosan kinyitnak az élelmiszerboltok, ma megindul a villamos-közlekedés, hogy minden jó irányba halad. Képesek önmaguk „rendet csinálni a saját házuk táján”, képesek megvédeni a forradalmat most, hogy a szovjet tankok, a magyar kormány ígéretének szellemében a múlt éjszaka elhagyták Budapestet. Ebben a pillanatban mintha valaki egy marék követ vágott volna oda egy deszkához; a Lenin-körút sarka mögül géppuskalövések hangzanak fel. A Nemzeti Színház falainál egy köpcös férfi fut gyűlölettől eltorzult arccal: „Nem vonultak ki a városból! Ott állnak, ahol tegnap voltak! Az ÁVH lő az emberekre!” Egyszerre elszáll az utca pillaantnyi nyugalma. Hihetetlen, hogy még egy pillanattal ezelőtt az emberek örültek annak, hogy kiegyenesíthetik a síneket és eltakaríthatják a törmeléket. A szomszédos házból a katonák kihordják a fegyvereket. Mohó kezek tucatjai nyúlnak a puskákért. A sarkon gyakorlati oktatás zajlik, és rögtön azután a katonák, valamint azok is, akik életükben először érzik ujjaikon a puskaravasz hideg258
