Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 3-4. szám - A MAGYAR '56 LENGYEL SZEMMEL - KÉT EGYKORÚ TUDÓSÍTÁS - Hanna Adamiecka: Láttam Magyarországot I-VII. (Tischler János fordítása)
Magyar földön Miután két és fél órán keresztül verekedtük át magunkat a tejfehér-színű, sűrű ködön, a Budapesttől 38 km-re fekvő katonai repülőtéren szálltunk le. A repülőgépünket körülvevő, katonai egyenruhás, nyúlánk legények arcán fáradtság tükröződött. Ilyen piszkos, beesett arcuk, kivörösödött szemük csak a harcban sok órát eltöltött embereknek van. Egyenruháikon és sapkáikon megmutatják azokat a helyeket, ahonnan leszedték a régi állami címert. Elmondják, hogy a hadsereg az események kezdete óta a nép oldalára állva vagy aktívan vesz részt a harcokban, vagy fegyvereit adja át. A lengyel nagykövetség értünk küldött autójával kis, Budapest környéki településeken haladunk át. Olyan benyomást keltenek, mintha kihaltak lennének. A felkelés első pillanataitól fogva az egész országban általános sztrájk van. Nem oszlatják el ezt a benyomást a városkák piacterein éber hallgatásba burkolódzott férfiak több tucat fős csoportjai sem. Nincs fegyverük, csak a kabátra kitűzött nemzetiszín kokárdájuk. Ellenséges figyelemmel követik az úton elhaladó szovjet tankokat. A hamarjában rögtönzött mentőautók (rendszerint vöröskeresztes zászlókkal ellátott teherautók) félreállnak a súlyosan dübörgő harckocsioszlop útjából. A Budapestről nyugat felé haladó tankok számaránya megerősítette a később tudomásunkra jutott hírt, miszerint azok nagyrészét október 28-án az ország nyugati határára irányították át. Ez egybeesett a határőrség forradalmi tanácsának megalakulásával, és követeléseik elküldésével a Nagy Imre- kormányhoz. Az egészségügyisek, akik kiszálltak az út szélére leszorított teherautókból, úgy néznek ki, mint valamikor a nagy francia forradalom történetét tanulva elképzeltem magamnak a francia sans culotte-kat. Nemzetiszín kendő a karjukon, rajtuk bepiszkolódott, szakadozott vérfoltos köpeny van. Amikor megpillantják a lengyel zászlós autót, mindkét kezüket felemelik, és a motorok dübörgésében elvesző kiáltásokkal üdvözölnek bennünket. Budapest utcáiról világosan leolvasható az ezt megelőző öt nap teljes, tragikus története. Az úttestből felszaggatott és élére állított sínek, barikádokkal felszabdalt utcák, elszenesedett fák, összezúzott villamosok, itt-ott kiégett tankok. A város néhány pontján most is harcok folynak. Kénytelenek vagyunk kerülőúton menni, kikerülni azokat az utcákat, ahol süvítenek a lövedékek. A bezárt üzletek előtt átfázott, a falakhoz simuló emberek hosszú sorai. A szűk élelmiszeradagok kiosztására várnak. Mi történt?... Gyorsan felidézem. Minden magyar, akivel találkozom, ugyanúgy meséli el. Október 23-án délután a Petőfi szobornál sokezres tömeg gyűlt össze. A menet onnan Budára vonult, Bem tábornok szobrához, hogy ily módon fejezze ki szolidaritását a lengyel októberrel. A tüntetés békés jellegű volt. A jelszavak a következők voltak: váltsák fel a terror eszközeivel élő kormányzásban részt vett, ezáltal kompromittálódott embereket a párt és az állam vezetésében olyanokkal, akik a nemzet bizalmát és támogatását élvezik, követelték, hogy Nagy Imre vegye át a kormány vezetését, és Gerő azonnal 254
