Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 3-4. szám - A MAGYAR '56 LENGYEL SZEMMEL - KÉT EGYKORÚ TUDÓSÍTÁS - Tischler János: Az 1956-os magyar forradalom a lengyel sajtóban
helyzet normalizálódik. A hírek ugyanakkor az ellenforradalmi veszélyre figyelmeztetnek. A Budapestre érkezett lengyel tudósítók igyekeztek rendszeresen beszámolni, tudósításokat adni, az összeköttetés nehézségei ellenére is. Ezek a beszámolók érdekesek, és a tudósítók nagy többségének szimpátiájáról tanúskodnak. Bemutatják a pusztulást, az országot ért szerencsétlenséget, ugyanakkor optimisták is, és kifejezetten a törekvések jogos voltát hangsúlyozzák. Hangnemük egyáltalán nem tér el a szerkesztőségi kommentárokétól, objektivitásra törekednek. Bizonyos kételkedés figyelhető meg november legelején, a Varsói Szerződésből való kilépés hírére. „Hová tart Magyarország?” - teszik fel néhányan a kérdést. Mindez azonban nem változtat pozitív hozzáállásukon a magyar forradalomhoz, és ezt még jobban megerősíti a november 4-i szovjet intervenció. Voltak köztük olyanok, akiknél ez oszlatta el az illúziókat a rendszer megreformálhatóságát, a saját szocialista modell felépítését illetően. Összefoglalva elmondható, hogy ezen tudósítók tevékenysége nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Lengyelországban reális kép alakuljon ki a magyar felkelésről. Külön feldolgozást igényelne a lengyelek segélyakciója a sebesült magyarok megsegítésére. Ez az akció az egész országot átfogta, és az újságok nap mint nap tudósítottak róla. Az országban minden városban óriási sorok kígyóztak a véradóállomások előtt. Az emberek az október 27-én elhangzott rádiófelhívás után tömegesen mentek vért adni, olyannyira, hogy az állomások éjjel-nappal dolgoztak, és beosztották, melyik napon ki jöjjön vért adni. A véradásban az egyetemisták jártak az élen, de a katonáktól a munkásokon át a nyugdíjasokig mindenki megmozdult, az egész ország önként és spontán módon sietett a magyarok megsegítésére. Egy kissé humoros példa: 1956. október végén a Zielona Góra-i Vajdasági Pártbizottság azzal kezdte ülését, hogy a résztvevők egységesen elmentek vért adni a magyaroknak. Hasonló jelenséggel találkozunk különböző egyetemi szervezetek üléseinél is. Kollektívák, szakszervezetek, ifjúsági és cserkészszervezetek, magánszemélyek jelentős pénzadományokat tettek, hogy abból gyógyszert és élelmiszert vegyenek a „harcoló és sebesült magyaroknak”. Az újságok minden nap közölték a felajánlásokat. A segélyakció nem ért véget november 4-én, egészen az év végéig tartott. Különböző üzemek és gyárak faanyagokat, építési anyagokat, minden olyasmit felajánlottak, amelyből akkor Magyarországon nem volt elég. A szakszervezetek, az üzemi kollektívák felhívásokat tettek közzé, az élen a Glos Pracy, a szakszervezetek napilapja állott, felhívására jó néhány napon keresztül kb. napi 1 millió zlotyt utaltak át a Lengyel Vöröskereszthez, amely ebből gyógyszereket, kötözőszereket, élelmiszert vett, s elküldte a Magyar Vöröskeresztnek. (Az átlagfizetés akkoriban 800-1000 zloty körül mozgott.) A lengyel vér- és segélyszállítmányok voltak az elsők, amelyek Magyar- országra érkeztek. A lengyel segélyek mértéke másfél héten keresztül meghaladta az amerikaiét, és az első helyen állt, később sem csúszva le az élmezőnyből. Lengyel orvosok és ápolónők sokasága fejezte ki szándékát, hogy Magyar- országra utazik, és segít a sebesültek ellátásában. Az újságok számos fényképet közöltek a segélyakcióról. Varsóban sok helyütt magyar zászló lengett, a varsói egyetemisták pedig díszőrséget álltak a Lengyel-Magyar Kulturális 250
