Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 3-4. szám - Konrád György: Álmerénylő hosszú kabátban (regényrészlet)
KD már az ajtóban állt, amikor Kata lefordult a székről. A földön feküdt, kifordult szemmel, motyogott, sápadt volt, a kezét dörzsölte, az ujjait tördelte. Engedte, hogy KD fölemelje az ágyra. Szemben a színészházaspár szokásos jeleneteinek egyikét rendezte. A lépcsőházban felugatott a nőgyógyász daxlija. KD észrevette, hogy a jegygyűrűje a zsebében van. Amikor kilépett az ajtón rendszerint letolta a jobb gyűrűsujjáról, amikor hazament, visszahúzta, most elfeledkezett róla. Kata egy darabig félrebeszélt, azt a történetet mesélte, amikor negyvenöt januáíjában egy nyilast leszúrt. KD bizonytalanul érezte magát, az ájulás pillanata rendkívül pontos volt. Egy pohár víz, simogatás, testmeleg, aztán megint a kabát, és benne a revolver. Utcasarkon meghúzott lépések, a Szabadság téren csomagolópapírral letakart férfi, röpcédulák Budapest városparancsnokától, az ellenállás szigorú megtorlást von magával, az egyetemen az őrök üdvözölték. Mi van? Tanácstalanság. KD megmondta, hogy nem tudna lőni senkire, és ezzel rontotta a közmorált. A pisztolyt mindenesetre visszaadta a forradalmi bizottság fejének. A dékáni hivatalban a diákok többsége azt mondta, hogy nem lehet hideg gyűrűt vonni a megszállók és a kollaboránsok köré, mert minden eszköz az ő kezükben van. Marad a punktuális nyugtalanítás. A többség engedelmeskedni fog a megszállóknak. Ha folytatjuk a fegyveres harcot, fanatikus, nihilista merénylők leszünk. Ha viszont letesszük a fegyvert, akkor letettük a fegyvert. Akkor berendezkedünk a modus vivendire, akkor lappangásra állunk át, akkor az óvatos, bosszú távú, történelmi stratégiát választjuk. KD többeknek elmondta, hogy nincsen skalp, és elmesélte Késmárkit. Nem volt erős vita, ha megtámadnak, védekezünk, de ők még mindig nem támadtak. Aztán jött a hír, hogy a Képzőművészeti Főiskolán az udvaron lőttek le diákokat, meg hogy a szomszéd pincéket átfésülik, s aki diákot találnak, azt felviszik a főiskola udvarára, és lelövik. Aztán jött egy egzaltált diák, és azt mondta, hogy menjenek ki vele az újpesti laktanyába, szerzett két teherautót, az az igazi hely. KD megkérdezte, miért menjenek oda. Mert lövik őket. Honnan? Aknavetővel a Gellért-hegyről. De hiszen oda nem tudnak Újpestről visszalőni géppisztollyal. Nem, visszalőni csakugyan nem tudnak. Akkor miért menjenek oda? „Nem érted? Hogy együtt dögöljünk meg.” KD nem értette. Lona el akart menni ezzel a diákkal. KD nem engedte, lefogta a kezét, amikor már kapaszkodni akart fel a magas kerékre. Aztán jött egy szovjet tiszt, és átadott egy rövid cédulát oroszul. Ha nem ürítik ki a diákok az egyetemet, a tankok szét fogják holnap lőni. Menjenek haza, ha meg akarják kímélni az épületet. Néhány iratot magukhoz vettek, és egyenként kiszökdöstek: fegyver, teherautó, sonkakonzerv minden ott maradt. KD állt a lakóház kapujában őrként, mert akkoriban a csukott kapu mögé, sorban váltogatva egymást, a ház férfilakói közül kettő-kettő őrségben állt. KD már nem hozta le magával a géppisztolyt, amely az ágyládában nyugodott. Együtt álltak a híres koncertmesterrel, egy mértéktartóan köszönő, szórakozott emberrel. A művész túlságosan is terebélyes anyóssal, feleséggel és gyerekekkel volt megáldva. Szuszogó, fejüket oldalvást tartó kerekded lények vették körül ezt az akkor még hosszúdad embert, aki mi jobbat tehetett volna? 240
