Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 3-4. szám - Konrád György: Álmerénylő hosszú kabátban (regényrészlet)

Egy kissé csökkentette az ablakán kiszűrődő hegedűszó tartamát, testben pedig hasonult a családhoz.

A koncertmester nem várt jobbat a történelem alakulásától. „Mi egyebet várhattunk volna? Az embert végül cserben hagyják. Ezt nem hisszük el mindaddig, amíg csakugyan meg nem történik. Mi magyarok, mi mindig ráfizettünk a vezetőink hiszékenységére. Hittek a németeknek. Mi lett belőle? Hittek az oroszoknak. Mi lett belőle? Most meg hittünk az amerikaiaknak, hogy majd segítenek, hogy az oroszok gyengülnek, és nem merik, mert a világközvélemény hatalmas.

És itt is, az emberek mondták, hogy megvertük az oroszokat. Találkoztam egy osztálytársammal, alezredes, ő is így képzelte, hogy fegyveresen legyőztük a szovjet hadsereget, mert néhány öreg tankot kilőttünk.”

Akkoriban KD úgy érezte, hogy ez a világ őt beborítja a fantasztikus bőségével, lesz miről írni, adva van a megtorlás, az ellenállás, a rejtőzés, a viselkedések nagy változatossága. Az árulók és a hősök az aszfalton teremnek.

„Önmagunkat is el fogjuk hagyni,” mondta a koncertmester. „Ha kitartasz, azt fogod észrevenni, hogy a barátaid még itt vannak, de már mást mondanak. Fiatalember, legyen bizalmatlan. Leginkább, mikor a remény csalogatja. A remény gödörbe visz. Értse akár úgy, hogy tömegsírba. Nekem itt van a zene, belefogódzkodom a hegedűbe, azzal beszélek, az által vagyok. Ön, hajói sejtem, írásra adta magát. Fejlesszen ki egy titkosírást.”

A boltok nemsokára megnyíltak, volt mit enni. Az írószövetségben is osztogattak mindenféle ehető javakat, az új irodalmi folyóirat fiatal szerkesztőségi munkatársa is kapott. Az öregek üléseztek.

Már túl voltak a harcokon, amikor a Bajza utcában egyszer csak fölszi- szegtek a golyók, és a franciául kiválóan tudó író levetette magát a földre, és franciául szidta magát, hogy miért jött haza Párizsból, hogy lehet ilyen hülye helyzetbe keveredni, hogy most egyszercsak szétlövik! Csakugyan érte golyó az épület falát is, de inkább csak az úttestet söpörték végig a figyelmeztető tankgéppuska sorozatok.

A villanyt eloltották, nehéz függönyök mögül nézték, hogy két géppisztolyos fiú rohan a túloldalon, és beugomak egy kertkapun, de csak előkertbe jutnak, a házkapu zárva van. Kijöttek, tanácstalanul néztek, az összes kapu zárva volt.

„Be kellene hívni őket”, vélte KD.

„Meg vagy őrülve, hogy innen lövöldözzenek? Hogy idetóduljanak a tankok és szétlőjék az írószövetséget?” Nem hívták be őket. Megkönnyebbültek, amikor a két fiú a Benczúr utca felé szaladt.

Körös-körül a polcokon sok papír, nyilatkozatok, emelt dikció, méltóság. Még be-bejöttek az emberek, tárgyalnunk kell, jött az orosz városparancsnokságtól egy csoport, a kormány hívta az írókat, hogy jöjjenek tárgyalni. Ellenállni vagy tárgyalni? Forrófejűek és reálpolitikusok.

Már nem volt erő a dologban, a beszédek hadonászások voltak. Még nem tudták igazán elképzelni, hogy ebből a házból is, minden egyetemről és szerkesztőségből kiebrudaltatnak, hogy jönnek az új emberek, a kormánybiztosok, az új főnökök, és a nagy írók velük fognak majd előbb együtt, majd külön-külön tárgyalni. A vesztesek szétszélednek, nem ragaszkodnak egymás társaságához.

241