Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 3-4. szám - Konrád György: Álmerénylő hosszú kabátban (regényrészlet)

hogy neki mindenekelőtt szolgálnia kell, de a heves és folyamatos bevonuláskivonulás elfoglalta az eszméletét, s alig bocsátotta szabadon. Vacsora után ismét az ágy, a lepedő már csak gyűrődés, veríték, csatatér. Húszéves készség a megújuló ostromra, hosszú vőlegényböjt után.

Éjjeli felriadások és összefogódzó elszenderedések, de aztán újra valami elvetemülés, ne maradjon földerítetten azon az új testen semmi sem. Sóhajtások, hangicsálások, két mellkas együtt zihál. Világosodik, de ők még munkában. Most árulta el Kata, hogy már régen is csak KD-ra gondolt. Most vallja be KD, hogy a bűnös csapongások kora véget ért. Mintha lettek volna egyáltalán számba vehető bűnös csapongások. Ha van Isten, akkor őelőtte, ha nincs, akkor egymás előtt, íme házasságot kötöttek. Az életnek formát adnak, éppen most, házasságtörőben, jóformán asszonyszöktetésben. Ünnepélyes túlzások, de a fogadalomnak, ha nem is életreszólóan, de hét évig foganatja volt.

Mellékes epizódoktól eltekintve. Egy rekeszekre osztott eszpresszóban, amelynek a kor hangulata szerint „Tovább” volt a neve, KD nem sokkal ezután egy operaénekesnő kövér combját szorongatta. A művésznő tehetséges volt, de nem szép. Trillázott, dalolt Kobra mellett haladva, az ágyban pedig hörgött, mint egy vulkán. Reggel fél kilenckor KD felsurrant a belvárosi bérház negyedik emeletére, ahol a művésznőnek a körfolyosó jobb sarkán két utcai szobája volt. Szerteszét kerevetek, mély fotelek, lógó aranybrokát. Az ember bukfencezhet a sok párnán, pufFon, heverőn. Rengő, tömör, kemény hús, nagy orr, dús száj és vastag szeméremajak, ellenben szelíd, szőke szőrzet vagy inkább pihézet. Minden új test meglepő. Ifjúkorában KD elhivatottságot érzett az összehasonlító nőkutatásra. Tapasztalatai szerények, érdeklődése csapongó. Be kell szorítani Ilonát, be kell gyömöszölni a felséges altot a fűzőjébe. Kettesével lazán szökdécselt le a lépcsőn, KD derűs fáradtságot érzett, valamitől megszabadult, még előtte van a nap.

A tizenötös autóbusszal ment Katához, leszállt a Sziget utca sarkán, sietett. Szerette a napoknak ezt a ritmusát, délelőtt egyetem, könyvtár, öt után pedig, mikor a férfiak megtérnek a családjukhoz, KD is csengetett a halvány- sárga csempével kirakott lépcsőházban Rétházi úrnak, a simlissapkás, kissé púpos házmesternek. Görcsös, borostás ember volt, hosszú orra piros és náthás, kedvetlenül eresztette fel a lakókat a magasba. Kelletlenségének, úgy rémlett, van egy nekiszóló üzenete: „Lépj be abba a fülkébe, ha már ilyen szemérmetlen vagy, menj, tudunk arról, hogy ide járkálsz, a férj szülei nagykutyák, tudod te azt. Kitörhetik a nyakadat.” 1956 őszén látta KD-t géppisztollyal közlekedni, de mivelhogy egészen 1963-ig sohasem hívták be a politikai rendőrségre, nem valószínű, hogy följelentette volna. A hatodikon kiszállsz, jobbra, a liftet nem felejted el visszaküldeni. Ezt a mozdulatot még néhány ezerszer megismétled. Kata sem lakik már ott, KD is csak addig látogatta, amíg abban az utcában, abban a házban maradt, ahol megismerte, ahol együttéltek.

Minden lakásnak megvan a maga szaga, már az előszobában megüti, ahol régi útitáskák lehellete páratlan koktélt alkot a vécéablakban fészkelő vadgalambok szagával. Bentről az a kedves, felgyorsuló trappolás, amely - ahogy múltak a hetek - kissé elsúlyosbodott. Len dűl értél nyílt az ajtó, a homályos üvegen át a jövevény árnyéka belülről felismerhető. Az előszobaszagba beleb228