Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 2. szám - G. Komoróczy Emőke: A Mélyből jöttek és a Magasba törtek (Brta Sándor-Újvári Erzsi költői indulása, életútjuk a Tanácsköztársaság bukásáig) (tanulmány)

Elétek fáklyázzuk a dolgozó világ szabad, monumentális életét! A marakodás nélküli jólétet és az emberré tevő kultúrát!”

1918/19 fordulóján a MA kiadói tevékenysége is megnő: Szélpál Árpád: Tüntetés, Kahána Mózes: Univerzum című kötetei után 1919 februárjában Barta Sándor első önálló kötete is megjelenik (Vörös zászló).16 Itt a korábbi életkép-szerű versek mellett már markánsan kirajzolódnak az „ars poétika”-jellegűek is, amelyek mind gondolatkörüket, mind formaszerkezetüket illetően részben a majakovszkiji futurista poétikához kapcsolódnak (amit pl. a Költőhöz című vers lépcsőzetes strófaszekezete is mutat), részben viszont a berlini Die Aktion című lap köré csoportosuló aktivista-expresszionisták újításaihoz (Ki vagy? Mi, 1919 stb.).

A „fellázadt világ” döbbenetes vízióját expresszív, erősen vizuális képekkel festi elénk: a dolgok, tárgyak életre kelnek, kifordul magából a város, a természeti erők is mozgásba jönnek („házak gyomrában vörösen sikongott a tűz”, „behasadt az ég zöld árral”, „sikongó villamosok, csákók meg véres combok feltáncoltak az ég záporába”, „emberek és állatok egymásra vicsorítottak a halál öblével”, „völgyek feldobták tüzes öklüket” stb.)

Ez égi-foldi zenebona végül egyetlen hagos, diadalmas zengésben egyesül: „a Dolgok száján feldördült a Nóta”. S most már az „új hadsereg” az „új utakon” elindul egy új világot teremteni. (,

,1919".) 0 maga, a költő is része ennek a menetnek: megszűnik a személyiség különállása, a „mi”-tudatba olvad bele az „én”. „Mi a vörös hold fiai vagyunk”, „a holnap fekete napszámosai”. A jelen: „nyavaja arzenál”, „urak, bitangok lakodalma”, „kórházak, tébolydák, börtönök” világa; de ez az új hadsereg majd meghódítja a Jövőt:

„most megyünk, harsányan énekelünk, (...) élet utolja és vesző eleje vagyunk, még zeng a torkunk, fiatalon! fiatalon!"

(Mi)

Némiképp messianisztikus, kicsit sematizált ez a világlátás - hátterében azonban egy felfelé törekvő társadalmi osztály életreménye feszül. A korhangulat kifejeződése, egy nemzedék harsány „világmegváltó” hitének tükröződése. Barta nem egyszerűen „agitál”, harcra lelkesít - mint az ún. „proletkultos” forradalmi költők - hanem áttételesebb eszközökkel az emberi psziché gyökeréig hatolva belülről kívánja átformálni az embert, alkalmassá tenni a „világátalakító” tevékenységre. Az ember legyen „a föld, az asszonyok s a könyvek becsületes sürgönydrótja”, Jól vezető, kitüzesedő acél, de öntudatos, akaratos ököl is”. A költő testvére mindenkinek, aki „a kultúra dinamitos reflektorait” az emberek fejébe építi, s azoknak is, akik „tág, világos lakóházakat terveznek” és „lopva szélesebbre malterozzák az ablakokat”, „tereket sokszögeznek” vagy „ékes, higiénikus utcákat hasítanak”. Testvére azoknak, akik „lázadnak igába kényszerült életük ellen”, s akik a többieket is arra ösztönzik, hogy „egy reggel égő öklökbe falkázzanak”, s ne hallgassanak azokra, akik körülöttük Júdáskodnak” (Ki vagy?). Mint érett és bölcs „tanító”, a nála alig valamivel fiatalabbakat higgadt tanácsaival „bombázza”: „Ne hidd, te ifjú ember, hogy az az élet, amit te élni kényszerülsz!” - hisz az „ámyékélet” csupán, „sárga kontraszt” a valódi élethez képest; s vágyképként eléjük vetíti az Jgazi élet” képzetét: „Az élet a labilitás, az akárhol felterébélyesedés, az akármikor nótába zendülés”. Szinte a „földi paradicsomot” varázsolja szemünk elé:

„képzeld el, hogy otthon üresek a tág, hatalmas homlokú kórházak a horizonton egészséges gyerekek sikoltoznak a kilométeres hullámvasútokon, a hegyekből felrakétázik a fehér ruhás lányok szabadult élele, a világ vacsoráján senkisem marad éhes, és mindenütt felzendülnek a hegedűk.”

213