Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 2. szám - G. Komoróczy Emőke: A Mélyből jöttek és a Magasba törtek (Brta Sándor-Újvári Erzsi költői indulása, életútjuk a Tanácsköztársaság bukásáig) (tanulmány)

s egyedül rohan ki az utcára, testvéreihez („Az uramat! Előre!! Veletek!!!") - és a tüntető tömeghez csatlakozik.

Nem egy elszánt „feminista” életérzése ez, hanem azé a nőé, aki tisztában van önértékeivel, s nem egy másik élet puszta „függvényévé” kíván válni, hanem a férfi egyenrangú küzdőtársává; aki nem kevesebb, és nem gyávább a férfinél. A 10. Prózában büszkén biztatja önmagát s asszonytársait: „ne váijuk, hogy a férfiak emeljenek az okosságra”, „ne csak a párunk megértő fülei legyünk”, ne „a férfiaktól várjuk, hogy erős mellel értünk verekedjenek”. Az „elégedetlenség” csóváját az asszonyoknak kell gyújtogatniok; „induljunk el, mert erőnk csak a teremtésnél mérhető össze”, „könnyező mellünk gyújtsa égőre a szemünk”. A nő - boldogan vállalva ősi szerepét — egy újfajta feladatot is lát maga előtt:

Anyák leszünk.

Anyák.

És a gyerekek a mi testünkből hordják szét az örök elégedetlenséget.”

*

Az őszirózsás forradalom utáni időszak lázas tevékenysége közepette Újvári Erzsi és Barta Sándor kapcsolata mindjobban elmélyül. „Véletlenül észrevettük, hogy ők már nagyon is szokatlan jó barátságban vannak egymással. Ez már több volt elvbaráti szimpátiánál - emlékezik „Kasi”, a báty - de nemigen törődtünk a szerelmükkel.” Azonban csakhamar kénytelen-kelletlen felfigyeltek rá, hogy a MA körül csoportosuló fiatalemberek mindjobban „acsarkodnak Bartára, mert ma már nyilvánvaló, hogy veszedelmesen udvarol” a kis Bözsének; „Barta pedig vígan él, mert látja: egyre szabadabb előtte az út Újvári felé.”13

A MA 1. világnézeti különszámában egymás mellett jelenik meg versük „a fellázadt ember” dicséretére.14

Újvári Erzsi azt a folyamatot érzékelteti, ahogyan az asszonyok — a Pillanat szorításában - féljük mellé magasodnak, s megértik: nem tarthatják vissza a nekik legdrágábbakat a harctól; hiszen a családról, gyermekeik életéről is szó van, s mindnyájuk közös jövőjéről. „Ne menjetek!” - könyörögtek először, s „szemük alá fekete karikákat dobált a rémület”; aztán felbátorodva kitárták szobáik ablakát, „s teli torokkal az ég felé nevettek”. „A nevetés és a fény bukfencezett a térben”, s akkor az asszonyok „nagyfejű gyerekeiket” is kirakták a napra — s azok „mint a vörös ördögök szétfutottak az utakon” (Asszonyok).

A Barta-vers (Tevőség) azt a pillanatot örökíti meg, amikor a „rombolás” az „építésbe” fordul át: a proletárok letépik magukról létük fojtó bilincseit - vége a múltnak, az éhezésnek, a tüdőbajnak és a nyomorúságnak! S mint ősi népek a győzelem után, „örömtáncot” ropnak, „énekelnek és a tűz cinóberével pántlikázzák a kedvüket”. Az ünnep extázisában mindenki testvériesül:

„Férfi, Asszony, Lány és Fiú

az Univerzum kitöltő öntudatává térképesedtek” (...)

„s a szétszaladt mezőkön nem vattáztak többé közéjük égig érő tűzfalakat”.

Ugyané számban jelenik meg a MA művészeinek közös kiáltványa „a kommunista köztársaságért”, amelyben „mindenkihez”: „Férfihez! Asszonyhoz! Lányhoz! és Fiúhoz!” fordulnak: „Mi hisszük, hogy csak a gyökeres átváltozás nyit utat az egyetlen igazi demokráciához, mely a dolgozó és korlátok nélkül együtt élő emberek kommunista köztársasága lesz.” „Emberek! Ti: Munkások! Katonák! Diákok! Megrugdaltak!

212