Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 2. szám - G. Komoróczy Emőke: A Mélyből jöttek és a Magasba törtek (Brta Sándor-Újvári Erzsi költői indulása, életútjuk a Tanácsköztársaság bukásáig) (tanulmány)

„a MA életvonalából kikanyarodott négy embert”, akik „tudóskodással és majdnem pártpolitikai dogmákkal gondoltak új ereket csatornázni költészetükbe”. S itt fogalmazza meg első ízben ekkor még Kassákéval rokon elképzelését a művész(et) feladatáról: „Hozzon új kultúrát, tehát új életformát, új, friss temperamentumú és gondol- kozású embert, új morált. Csinálja meg az örömös, egészséges hitű és látású embertípust, aki (...) maga fölé építkezi a monumentális életet.”8

A MA-kör itt és ekkor deklarálja tehát nyilvánosan, hogy a forradalom eszméit magáénak érzi ugyan, azonban nem politikai, hanem művészi eszközökkel kívánja „szolgálni” a társadalom átalakításának ügyét; elsősorban az „emberi tényeződre figyelve, s az ember „belső átalakulásának” folyamatát elősegítve. A művészet az emberi öntudat kifejeződése, s így az ember „öntudatosodásának”, nem politikai értelemben vett „humanizációjának” legfontosabb katalizátora. Épp ezért nem a „direkt politizálás”-sal, hanem „a teljes élet megkívántatásával” kell az új - „szociális” - társadalmi formát előkészítenie.

Ettől kezdve a MA — a „jobbról” és „balról” érkező támadások, elmarasztalások közepette - nyílegyenesen halad a „maga útján”.6

*

Barta Sándor pozíciója 1917/18 folyamán megszilárdul a MA-körön belül. Verseivel csakhamar az „élre” tör, s neve - Kassáké mellett és után - országosan is ismertté válik. Egyfajta primér életerő, „örömös”, „monumentális” életszeretet árad első verseiből; a korai Kassák-költemények „rúgós csikói táncá”-nak dinamikus ritmusa vegyül bennük a whitmani sodró életlendülettől duzzadó „erős és tiszta ember” teremteni vágyó gesztusaival.7

„A sárkunyhók útrakelt lakói”, az élet alulraszorítottjai képzeletében elindulnak a Nap, a Magasságok felé. A „törzsekre srófolt csuromvizes kalapos fejek” kidugják magukat a Fényre, „óriás fenyők” tisztító levegőjében „a mellbe ágyazott zacskókból sípolva ömlik az elrejtőzött rohadt oxigén”; s a sötét lyukakból a tágas mezőre kilépve táncra perdülnek az „odulakók”:

„Csoda! Csoda! Csoda!

A füveken cincog a nótás.

S a vizen táncol a nap.

A hegyeken sudaras, feszítő lombárbócok csiklandják a vérfoszlányos eget.”

Egyfajta dyonüszoszi „tavaszünnep” extatikus varázsa sodoija el a nincstelen, örülni mégis tudó, természeti önmagához visszatalált, rügyező vágyakkal világhódításra készülő ifjúságot (Póznák alatt, Őszi tónál, Disszonancia, Kánikula, Épülő ház, Tónus stb.) Az állóvíznek érzékelt, lomha, mozdulni nem akaró magyar valóság (Falun), a „karfiolos szusszal” ácsorgó gyárkémények tövében guggoló proliházak örökké nyüzsgő, mégis kilátástalanul egyhangú, változni nem tudó világa, ahol „az asszonyok vyj°ííva egymás kontyába denevérkednek”, egész nap súrolnak-sikálnak, míg „a kölykök zsokézva bégetnek a korlátokon”, a férfiak pedig kivétel nélkül az élet „hajótöröttéi”: rokkantak, alkoholisták, tüdőbetegek (Telep c. vers) - ez Barta Sándor „életképeinek” színtere.

Nem csoda tehát, ha lázadó és lázító erővel tör fel belőle a tiltakozás: így élni, itt élni nem lehet! A változtatni akaró indulat mihamar megteremti a rombolás gesztusrendszerét — Barta rátalál a futuristák „közízlést pofonütő” nyelvi formáira:

207