Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 2. szám - Sergiusz Piasecki: Egy vörös tiszt naplójából V. (regényrészlet) (Szalay Attila fordítása)

- Igazán otthagyhatta volna az ablakban, abban a szép edényben, amiben voltak. Nekem nincs mibe raknom, mert a tiedébez hasonló edénykémet néha használom éjszaka.

Hát, megint csak az maradt, hogy a kezemben vigyem. Amúgy nem néztünk ki rosszul: ő a szép, tollas kalapjában, magas sarkú cipőben, rajtam a francia sevróból varrott lábbeli, csillog a két órám, kezemben bokréta, karomban a kaija... Gondoltam, okvetlen rá kell beszélnem, hogy lefényképezked- jünk együtt szerelmünk emlékére. Jut eszembe: a szép cipőmet magában is le kéne fotografálni, hogy később, ha visszakerülök a Szovjetunióba, bárkivel el tudjam hitetni, hogy nekem bizony tényleg volt ilyen kincsem.

Elmentünk moziba. Megvettem egy egész pábolynyi jegyet, hadd lássa az én szívem választottja, hogy nem akárkivel van dolga. Be is ültünk oda ket- tecskén, azt’ nézzük a vásznat. Valami lengyel disznóságot adtak, engem biz’ nem érdekelt. A szerelmem meg úgy kacagott, hogy az egész közönség minket bámult. Pláne akkor, ha a nagy röhögéstől elfogta a csuklás.

Azér megkörnyékeztem: próbáltam a sötétben megfogni a kezét. Nyicsevó, tiltakozás nyet. Gondoltam átölelem, de eszembe jutott, hogy jártam a kofaasszonnyal Lidában. Ha az a tenyeres-talpas fölkapta az orrát, akkor ez meg még inkább megteheti! Hagytam hát a fenébe. Ki tudja, még képes és nyilvánosan felpofoz vagy visítozni kezd nekem...Ezekkel a burzsuj spinékkel ajánlatos csínján bánni, ha szerelmi dologról van szó.

Mozi után beültünk vacsorázni egy étterembe. 0 megint rendelt egy csomó mindenfélét. Sokat is. Mostan már négy üveg vodkát is megittunk. Nem mondom, amúgy kellemesen telt az idő. Ennek a nőnek étvágya aztán van. A vodkát is jobban bírja, mint én. Meg is voltam lepve. De hát, mit van mit tenni, a jobb társaságból való lengyel úrinők nyilván már csak ilyenek.

Vacsora után indultunk haza. Az idő elég jó volt, hát sétáltunk kellemesen. Csak egy baj volt: a szűk topánjaitól megfájdult a lába. így aztán vagy egy kilométert cipeltem, ott lovagolt a hátamon. Búcsúzáskor végre nagyon komolyan feltettem neki a kérdést:- Volna olyan kedves megmondani, drága Irena Antonovna, lebet-e reményem rá, hogy velem szemben némi rokonszenvet táplál?

Szépen, irodalmiasan fogalmaztam, ahogy kell, és már épp válaszolt volna valamit, de megakadályozta benne a kikívánkozó rókabőr. Tapintatosan félrevonultam, meg hát azt se akartam, hogy összerondítsa netán az új cipőmet. Vártam. No, látom, nyugszik már egy kicsit, hát a biztonság kedviért megismételtem neki a kérdést. Erre aszongya:- Egyelőre meg vagyok elégedve magával. Szeretem a gavallér férfiakat, meg mindenkit, aki nem sóher. Kösz mindent, de adhatna még kölcsön húsz rubelt, mert igen lehűlt az idő és hétfőn tűzifát kell vennem.

Adtam neki pénzt szívesen, azt’ harmadszor is megismételtem a kérdést. Bámul rám:- Hogy rokonszenvezek-e? Miért ne, hiszen azért vagyok, hogy rokonszenvezzek a bőkezű férfiakkal. Semmi akadálya, csak most nagyon elfáradtam és álmos vagyok. Meg a vacsora is, mintha kissé megártott volna.

Jól van, búcsúzok tőle. Csókolom a kezét, adom a virágot. Erre aszongya:- A, kösz, megvagyok nélküle. Hervadt is már, fagyott is már, meg nem is valami tiszta. Inkább tartsa meg emlékbe.

193