Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 2. szám - Martos Gábor: "Nemzedékem nincs, avagy: ma generation c'est moi" (Beszélgetés Mózes Attilával) (interjú)
ilyen elveszett generáció? Te őróluk sokat írtál; lehet, hogy egészen egyszerűen ez egy „életképtelen” társaság volt irodalomesztétikailag, vagy az értékrendek szerint? Nincsenek életképtelen társaságok; életképtelen írók, emberek vannak. Na már most... mondtad, hogy Királyék nemzedéke. Én Király nemzedékének nevezem szívem szerint; szerintem ő a hangadó költő itt. Az a nemzedék fel volt dobva, először is konjunktúrában; a nagy szülőföld versek... ebből Farkas Árpi legalább egy tucatot írt, nagyon szépek, benne is fog maradni mind az egyetemes magyar irodalomtörténetben. A másik az, hogy ’68 után - cseh események; mondjam tovább még? - feldobódtak hirtelen; akkor jött itt elő hirtelen mindenféle demagógul megfogalmazott demokratikus eszme... Minden ott volt a seggük alatt; magyarul megmondva. Utána aztán hirtelen ezt a szálat elvágták, már nem kellett, kijátszotta, eljátszotta magát... illetve... rosszul fogalmazok... A mór megtette a kötelességét, erre gondolsz? Igen! Nem rosszindulattal mondom ezt, de kiszolgálták azt az elvet, hogy itt demokrácia van; és szép versekkel szolgálták ki, hála istennek. Na de utána, amikor már nem volt szükség demokráciára, akkor egyszerűen letörték a szarvukat. És utána nézd meg, hogy Farkas Árpádnak hány verseskötete jelent meg; Kenéz Ferencnek még egy igen-igen nagy dobása megjelent, az XYZ, az szerintem egy óriási kötet; és Királynak az Amikor pipacsok voltatok. Na de ezen kívül számold meg: az egy kezeden - s ha az csonka, mint a favágóé, akkor is — meg tudod számolni, hogy hány igazán értelmes kötet jött ki. Úgyhogy itt valahol ha nem is közvetlenül, de valahol közvetett manipu- láltságot érzek; tehát egy bizonyos irodalom politikai korszaknak a nem kiszolgálása... de éppen akkor az jött jól. Egyszerűen szerencséjük volt? Mondhatnék, igen. Ugyanis, még a Gheorghiu Dej korból maradt meg az, hogy perbe fogtak bizonyos antisztálinista elemeket, úgymint Király László, Farkas Árpád, Molnos Laji - Kenézt nem; ő akkor éppen nősült -, Gálfalvi György; meg kell említenünk, hogy ő volt az egyik legjobb irodalompolitikai ellenálló. Utána viszont egy olyan huszárvágással élt a kor - már a Ceau^escu-kor, természetesen -, hogy nem kell ezeket levágni... hagyjuk leszáradni őket maguktól. Csak éppen a köteteiket fojtogatjuk; őket nem fojtogatjuk, emberileg, mert az akármikor a Szabad Európán és a BBC-n át Európába szólt volna. Melyik hatalomnak kell az, hogy nyomorult költőket baszogasson? Nem kell az senkinek. Minek csináljunk belőlük mártírt. Hát nem! Csak éppen nem jöttek a kötetek; nem volt publikációs lehetőség? De igen! Éppen itt a ravaszsága a diktatúrának, hogy jöttek a kötetek, csak nem azok a kötetek! Miért nem jött például Király Lászlónak - amiről én tudok - A janicsártemető című kötete úgy, ahogy van? Mert abból versek lejöttek, Magyarországon is olvashattuk, mert Janicsár temető címen jelent meg - azt hiszem — a válogatott kötete; de miért nem akkor, ’82-83-ban? Éppen akkor, amikor a harmadik Forrás-generáció megszűnt létezni nagyjából. Volt akkor egy erősebb politikai kurzus? Talán akkor kezdődött. A nyolcvanas évekig azért szép dolgok voltak időnként. Például ’75-ben megjelenhetett a Kő hull apadó kútba Szilágyi Istvántól, amely nagyon nagy regény. De ott van a nyolcvanas évek elején, ha nem tévedek... nem, az még a hetvenes 174
