Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 2. szám - Sándor Iván: Az ön(le)építés - avagy a kor valóságos kihívásai (esszé)
„A kontárt pedig nemcsak a lelkiismeretlenség jellemzi; ennél fontosabb, hogy: nem tudja a mesterségét. A vezető nincs tisztában a vezetés mesterségével; nem ismeri azt, amit azon a helyen, ahol betölt, mindenkinek ismernie kell... az államvezetésben való jártasság eltűnése következtében, a vezető, aki kontár, nem látja meg a történet törvényeit, mert nem avatott és hivatott, nem látja meg azt, hogy: nincs vissza.” Ma igen sok ponton a doktriner és a kontár jelenik meg abban az űrben, - hogy a szerencselovagokról ne is beszéljünk —, amely a praemodern szituáció eltűntével keletkezik. Félreértések elkerülése végett hozzáteszem: van konzervatív doktrinerség, és liberális kontárság is. Ami ma nemcsak a politikai elitet osztja meg, fordítja élesen szembe, de melegágya a társadalmi hisztériák fokozódásának. 2. Itt kezdődik a vita a „magyar önépítés” fölött. Mi tehát az, ami elveszett? Mi volt Monor feltétele? 1. A Bibó-teljesítményből sugárzó integráló erő, mint a politizáló szándékot és szellemi értékeket egy új mentalitás alapjaként összefogó minőség, amely magába sűrítette, és természetessé tette a népi és európai progresszivitás irányzatainak lehetséges egységét. 2. Egy az adott pillanatban ezt a nagy politizáló egyéniség rangján a gyakorlati tevékenységben összefogni képes személyiség jelenléte (Donáth Ferenc). 3. A nemzeti-európai hagyományból romolhatatlan feltételnek, a másik iránti megértésnek, és a kiszolgáltatottak iránti szeretetnek a megvalósulása. 4. A közös hatalomnélküliség, mint a mentesség a legerősebb narkotikumtól, a démonizáló uralmi tudatokat kifejlesztő ingerektől. Úgy gondolom azonban, hogy ezt a horizontális szituációt érdemes belemontírozni az Időnek, mint folyamatosan munkálkodó erőnek a mozgásába. Mert Monor elvesztése több szakaszban ment végbe. Mivel most nem ennek a „hogyan”-ja a fő témánk, csak arra utalnék - egyáltalán nem tagadva azt, hogy nézetem szerint ez a többszakaszos elvesztési folyamat más és más módon, és főképpen más végeredménnyel, de Monor minden vezető résztvevőjénél végbement -, hogy a Magyar önépítés szerzőjénél, úgy gondolom, némileg előbb történt a fordulat, mint ahol azt Vekerdi megjelöli, nyolcvannyolc elején, a Jurta színházi korszaknál jelölve ki a cezúrát. Érdemes feleleveníteni a nyolcvanhat végi íróközgyűlésen elmondott erőteljes, nemes pátoszé önvédelmi és nemzetvédelmi felszólalás egy passzusát. Előbb azonban le akarom szögezni: egyetértek Vekerdivel abban is, hogy Csurka István másfél évtizeden át írt publicisztikáin, beszédein, még töredék kifakadásain is ott fénylett az ellenállás ténye, a szembenállás pátosza (sok mai bírálója, közöttük e sorok írójának hasonló műfajú munkáinál sokkal élesebben és bátrabban), s ezen nem változtat az, miképpen alakult politikusi pályájának újabb szakasza, mert ezek a korábbi munkái a magyar politikai esszéírás mozgósító, kockázatokat vállaló művei voltak és maradnak. Csurka István nyolcvanhatos decemberi felszólalásában az őt ért támadások össztüzében azt (is) elmondta: arra a kérdésre, hogy tulajdonképpen 149
