Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 2. szám - Sándor Iván: Az ön(le)építés - avagy a kor valóságos kihívásai (esszé)

politikai helytállás, de mivel a politikai minőségek (természetük okán) a legritkább esetekben integrálják csak a szellemi-művészi minőségeket, saját mértéktartóbb, valóságos értékszintjük is megvilágosodik.

Három alaptípust „termelt ki” a változás a politikai elitben: az első, aki tudja, hogy nem egyszerűen rendszerváltozásról van ma szó, hanem tágabb és mélyebb korfordulatról egész Európában, tudja azt is, hogy a magyar történelem fordulatainak kudarcaiból olyan tanulságot kellene leszűrni, amely lehetővé teszi, hogy ne egyszerűen elölről kezdjünk valamit megint, hanem végét vessük annak, hogy mindig mindent elölről kellett kezdeni. A másik típus a doktriner; a harmadik a kontár.

Felmerülhet a kérdés, mi ösztönöz engem - aki Bibó tipológiáját fogadtam el - arra, hogy ama híres fogalompár (a tűlfeszült lényeglátók és a hamis realisták) helyére most egy ilyen kétségtelenül szimplább hármas felosztást ajánljak?

Tudjuk, hogy Bibó egy hosszú históriai gyakorlat „termékeit” ismerte föl. Ennek a lényegét az adta, hogy a hatalom uralmi centruma - hol nyugatra, hol keletre - ám mindig az ország határain kívül volt. Közismerten ez teremtette meg azt a (különböző fokozatú) hamis történelmi helyzetsorozatot, amelyben joggal lehetett a hatalmas többségű, hamis realistákra (belenyug- vókra) és néhány túlfeszült lényeglátóra (az Adykra) osztani a jellegzetes magatartásokat. Mára - miközben él a helyezkedő realizmus, és a nem önfeladó lényeglátás - a nemzeti függetlenség megteremtődésével, felnyíltak a hatalmi szférába való belépés új lehetőségei. Bibó ama Európától lemaradó zóna, s ezen belül a magyar történelem (lényegében) praemodern helyzetének típusait jelölte meg. A modernitás kapujában (a függetlenség, a demokratikus parlamenti rendszer a jogállamiság kezdetei) végre (!) megjelenik a szellemi elittől különváló politikai elit; elkezdődik, messzire jut a modernizálódó állami élet premisszái alapján a széttartás, észrevesszük, hogy a politikus egyre kevésbé hordozza azokat a tulajdonságokat (értékeket), amelyeket korábban a szellemi elit tagjaként (így-úgy) megtestesített. S a nosztalgiát főképpen az táplálja: úgy látjuk, mintha a szellemi elit (együtt és külön-külön egyedeiben is) több értéket halmozott volna föl a politikainál. Erősíti ezt (s így jelentkezik az űr-érzés), hogy történelmünk korábbi, nagy fordulóiban - mondjuk Ady idején, a harmincas évek végének Márciusi Frontja alakulásakor, negyvenöt-negyvenhétben, ötvenöt-ötvenhatban, mondjuk nyolcvankilencben - egyrészt mindig a szellemi elit testesítette meg inkább a progresszió értékeit, semmint a politikai elit, másrészt érzékelhető volt ugyanakkor mindig az is, hogy a szellemi elit politizálásban való kompetenciáján mennyi a repedés.

Kedves Barátom! Mondjuk ki: ma a politikai elitben a kérdéseket egy világfordulat szintjén megközelítő, az örökös újrakezdések helyett a politikai kultúrában, mentalitásban valóban történelmi méretekben újat elindítók meg- számolásához még egy kezünk is sok; inkább a másik két típus, a doktriner és a kontár uralja a politikát (pártállástól függetlenül).

Mivel a vitatéma arra serkent, hogy a továbbiakban főképpen az utóbbival foglalkozzak, engedd meg, hogy idézzem Hamvas Bélát. (Nem azért, mert divat őt idézni, hiszen Balassa Péterre1 egyetértőén vallom, hatalmas műve oly szuverénül monologikus, hogy ahol megközelítésére képességem van, ott nem egy helyen kételkedve közeledek hozzá, ezekben a gondolataiban azonban nem):

148