Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 2. szám - Sándor Iván: Az ön(le)építés - avagy a kor valóságos kihívásai (esszé)
SÁNDOR IVÁN Az ön(le)építés AVAGY A KOR VALÓSÁGOS KIHÍVÁSAI t Kedves Főszerkesztő Barátom! Nem valamilyen irodalmias hagyomány ébrentartásáért címezem Neked hozzászólásomat Vekerdi László példaadóan mély, etikus esszéjéhez. A Szerkesztővel - mint a lapjában közreadott vélemények ösztönzőjével - folytatható dialógust kihívásként választom „oly időkben”, amikor a legkülönbözőbb beszédhelyzetekből is az igazság birtoklásának - más álláspontokat kizáró - monológjai hangzanak el, még akkor is, ha látszatra elfogadják a párbeszédre való felhívás divatját, ám kisajátítják a véleménymondást egy csak látszólag nyitott megnyilatkozásnak. 1. yitára hívó leveleddel Monor szellemiségének újraélesztését kísérled meg. Értelek. Mégis hadd írom le rögtön: a viszonzott szerelemre való örök vágy, az illúziók, a pillanatokra felvillanó harmóniák éteri színeitől kellene először is megfosztanunk ezt a beszélgetést. Ugyan ki ne vágyódna a szellem szabad zöldjébe? Mégis, határozottan le kell szögezni: a monori szellemi-politikai elit, mint az egymásratalálás gondolkozói-szerveződési teljesítménye már jó ideje nincs többé. Hármas értelemben: a résztvevők külön-külön is mások lettek; más lett a korszak; akkor a politikai elit tagjának lenni és a szellemi elit tagjának lenni (nagyjából) egyet jelentett, a kettő egy közös nonkonformiz- musban egymásra montírozódott, - mára ez élesen elválik, sőt a legtöbb ponton szembekerült egymással. A magyar (a közép- és kelet-európai) elitnek a praemodernitásra jellemző (a politikai és szellemi karaktert együtt megjelenítő) egyik jellegzetessége megszűnőben. Mégis, vajon mi az oka annak, hogy bár az ilyen praemodern-jellegzetesség meghaladása minden szellemi-politi- kai-nemzeti mozgalom jobb irányzatának és személyiségének vágya volt (hiszen együtt járt a végre elnyerhető függetlenséggel és a demokratikus államberendezkedéssel, mint a modernitásba való elérkezéssel), mégis: visszasiratik és (újra) alapvető értékként jelöltetik meg? Talán azért van ez így, mert nemcsak drámai gyorsasággal következett be az elválás, valaminek, - ami korábban egységesnek látszott, - a kettészakadása, de érezzük, hogy - hiába értékelhető ez modernizációs, késésbehozó folyamatnak, mégis - űr támadt a szakadás után. Ebben az űrben nem csak a szellemi értékszintet korábban (látszólag) felerősítő szerepéből veszített a 147
