Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 12. szám - Horpácsi Sándor: Bor Ambrus: Meráni hegedű
Istenem, ha a világ... Ha olyan lenne. Ha már Hamlet nem mondta volna, hogy „egy álom által elvégezni mind...” Meg a Kosztolányi-gyűjteményes címe. Amelyet, igen, anyám adott nekem a kórházban, e kötetet, adta, mielőtt utolsó kómájába átaludt. De hát nem alhatunk! És - Laczi! -, esküszöm, ha bármin rajt’kapnak minket is, azt kell mondani, hogy csak a szív keservit végezzük, „a test természetes rázkód- tatásait”. A te könyved is effélékről és effélékkel szól! 1992. Vili. 3. HORPÁCSI SÁNDOR Bor Ambrus: Meráni hegedű Két, a maga nemében megdöbbentő (hatású) kifejezést tanultam Bor Ambrustól: „el- jelentéktelenedő élet” és „korkárosult”. Tanulhattam volna többet is, mert a Meráni hegedű tele van ilyen nyelvi sziporkákkal, láttató, szemléletes kifejezéssel és asszociációsorral, de ezeket éreztem a legjellemzőbbeknek, mert ezek mintegy összegzik a könyv tartalmát, mondandóját. Műfaját nem tudnám meghatározni, de talán nem is fontos. Novellák, miniesszék, regénymorzsák füzére, amelyeknek részben hőse, részben elmesélője a szerző. Modern próza, veretes, helyenként szinte (próza) vers. Esszencia, egy életé, pályáé és természetesen századunké. Milyen ez a század Bor Ambrus olvasatában? Abszurd és groteszk, keserűen fanyar, töredezett, mozaikszerű, mert a képek, történések nem illeszkednek egymáshoz, csak az Idő és az esetlegesség fűzi őket össze. Szó sincs itt a 19. századi epika nyugalmáról, lineáris cselekménybonyolításáról, mert nincs már a szó hagyományos értelmében vett hős sem. A történetet, mint a cserepeket, úgy kell valósággal összekotorni, s mint a puzzle darabjait összeilleszteni. Pedig Bor Ambrus mindent elmond, ami fontos, amit lényegesnek tart: a családja történetét a középkortól, kitérve a családfa minden ágára-bogára, s arra is, hogyan szervesül eggyé, azaz a szerzővé. Ez, a felidézett múlt azonban nem nosztalgia, hanem kontroll: egy tudaté, tudattartamé. Az utolsó oldalakon mintha Tóth Árpád „ember utáni csendjét” idézné föl az alfabétikus rendbe szedett virágnevekkel . Az elmúlt évtizedek kritikai zsargonja pejoratív értelemben használta a „polgár, polgári” jelzőt. Nos, Bor Ambrus, ha úgy tetszik megtisztítja ezt a fogalmat, mint egy talált tárgyat. Valahonnan Németországból, Örményországból, honnan származó ősei iparosok, mai szóhasználattal vállalkozók voltak, akik a mívességet, a minőség igényét hozták magukkal. Örömüket lelték a szépen megformált tárgyban, lett légyen az fa, fém, kő vagy textil, s ez a kultúrateremtő, kultúramegőrzö és továbbvivö képesség volt életük programja, tartalma anélkül, hogy ezt deklarálták volna. A dómot építő polgár, Márai kifejezésével. Ma már nem is értjük azt a tegnapot, amely ezeket az értékeket kétségbe vonta, minden erejével le akarta rombolni, a társadalom peremére szorította, kitelepítette, megalázta, lágerekbe hurcolta. Bor Ambrus mindkét 1261
