Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 12. szám - Horpácsi Sándor: Bor Ambrus: Meráni hegedű

változatát bemutatja a barbárságnak: a fasisztát is, a bolsevikot is. Hiszen századunknak éppen ez a paradoxonja és nagy szégyene, hogy mindkettő megtörténhetett. Számba veszi pl. az osztálytársai sorsát a nagy hírű gimnáziumban, s ebben az a szívszorító, hogy néhány mondatban elmondhatók, mert szinte mind a saját színvonala alatt élt. Egyik írótársa (kortársa) arra panaszkodik, hogy ez a század elején, de az első világháború után született nemzedék „kiesik az irodalom tudatából”, mert nem teljesedhetett ki, a kritika sem bánt vele érdeme szerint. Nos, Bor Ambrus a bevezetőben idézett kifejezésekkel, sorstorzókkal éppen ezt érzékelteti, hogy ezek a sorsok nem egyediek, mert a történelem generációkkal bánt el. Olyan metszőén élesek voltak a korcezúrák, hogy azokat sem követni, sem elfogadni nem lehetett, legfeljebb így-úgy túlélni, de ennek az ára éppen az eljelentéktelenedő élet volt. Hogy egy másik kortársát (Deák Tamás) is idézzem, ez a kor a méltóságát (el)veszített világé, de mondhatnánk ünnepnélkülit is, amelyben az ideológiák beletapostak a mindennapokba, megkérdőjelezték, elnyomták a személyiséget. Egész Európa élménye ez, de itt: Közép-Kelet- Európában a minőséghiány valóságos légszomjat okozott, a létet leszorította a vegetálás szintjére. Bor Ambrus úgy is, mint könyvének hőse, a történetek felidézője rezignáltan keresi a felidézhető pillanatokat, helyzeteket, hogy legalább visszamenőleg értelmet adjon azoknak. Hol vagyunk már Proust teába mártott süteményétől, mert az idő nem eltűnt, hanem ellopták. Ha nincs személyiség, akkor nincs sors sem, mert minden egész eltörött.

(Tekintet K., Bp. 1991)

Folyóiratunk 1992. évi számainak megjelentetését a Művelődési és Közoktatási Minisztérium és a József Attila Alapítvány anyagilag támogatja.

1262