Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 12. szám - Láng Gusztáv: Olvasónapló: Minden út Rómából ered (Kabdebó Tamás: Az istenek)

jezése. Az egyikben a főszereplővel, Lehel Adorjánnal végeznek megbízói, a jugoszláv titkos szolgálat ügynökei, akiknek jó pénzért légből kapott jelentéseket ír, mosónőszámlájával mint fontos dokumentummal „hitelesítve” koholmányát (éppen csak porszívó tervrajzot nem mellékel hozzá, mint Greene „havannai embere”), a másikban, a sejtelmesebben azonban, csodával határos módon megmenekül, s Barcelonából ad magáról életjelt, legalábbis barátai így értelmeznek egy váratlan és rejtélyes képes levelezőlapot. A két, egymásnak ellentmondó befejezésre ugyancsak akad példa a modern elbeszélő irodalomban. Mondjuk, Dürrenmatt kisregénye, a Görög férfi görög nőt keres, melynek van egy lehangoló megoldása, vélhetőleg a „művelt olvasók” számára, s egy „happy endinges” a kölcsönkönyvtárak közönségének címezve, de némi honfibüszkeséggel hivatkozhatnék Mikszáthra is, aki a Különös házasságban - jóval Dürrenmatték előtt - felfedezte a történet nyitva tartásának ezt a formáját. Igaz, Mikszáth regényének kettős befejezése kevésbé kihívó, mint Dürrenmatté, mert bár funkciója ugyanaz - az első, a komorabb a valóság (illetve a valóságmodellként megszerkesztett cselekmény) logikáját teljesíti ki, a második az olvasónak a valóság helyesbítésére vonatkozó vágyálmaihoz igazodik -, a két lehetséges megoldást nem rangsorolja, hanem mindkét olvasói elvárást egyformán jogosnak tekinti; Megfigyelés és Fantázia, az elbeszélés két múzsája játszmáját bölcsen döntetlenre adja. Az istenek befejezése talán Mikszáth szelleméhez áll közelebb. Igaz, tartalmazza ugyanazt a műfaji önreflexiót, mint Dürrenmatt műve, hogy tudniillik a regényt nemcsak öntörvényű — és valóságunkra vonatkoztatható — szövegként kell olvasnunk, hanem olyan „koholt” történetként is, melynek fordulatai nem okvetlenül „valószerűek és szükség- szerűek” arisztotelészi értelemben, amely tehát az író szándéka és az olvasók ízlése szerint - akár önkényesen - alakuló közlés. De amikor végszavával az emigráció két lehetőségét állítja egymás mellé, a kalandos kallódást és a szerencsés révbe érkezést, az elbeszélő érezhetően a boldog befejezés híve, s ezt nem tartja olcsó, „kölcsönkönyv- tári” megoldásnak. (Mindkettőre akad, gondolom, annyi példa az emigráció esettörténetében, hogy a két megoldás közötti választás csakugyan „ízlés dolga”, különösen ha Az istenek első számú közönségének a Nyugaton élő magyar menekülteket tekintjük.)

A Kabdebó Tamás nevű szereplő ironikusan távolságtartó bemutatásával letagadott személyesség (vajha van-e furcsább és idegenebb ismerősünk, mint huszonegy éves énünk, ha negyedszázad távolából tekintünk vissza rá?) azonban Lehel Adorján „álnéven” mégiscsak megszólal a regényben. Lelkűiét és gondolkodás önjellemző vonásait e főszereplőbe „helyezi ki” a szerző, legalábbis erre enged következtetni, hogy a regény valamennyi szereplője közül egyedül neki van „belső világa”, az e belsőt valóban hitelesítő előélete. Gondolatait nemcsak jezsuita barátjával vívott szócsatáiból ismerjük meg, hanem a vele kapcsolatban - és csak vele kapcsolatban - alkalmazott introspektiv elbeszélő módból is; a személytelen - és nem mindentudó - narrátor visszafogottságát is egyedül róla szólva adja fel a szerző. Személyesség és személytelenség törékeny szimmetriája csakis így képzelhető el; annak, hogy Kabdebó Tamást Lehel Adorján „meséli el”, valamint hogy K. T. elbeszélővé a Lehel Adorján menekülését előidéző epizódban lép elő, azaz e pontján a szerkezetnek mintegy szerepet cserélnek, csakis így lehet értelme.

Ráadásul Lehel Adorján naplórészletei, levelei mind készülődések a „római regényre”, s egyedül róla tudjuk, hogy írói becsvágy él benne. A kettős befejezés ezért alkotáslélektani jelkép is; ahhoz, hogy a „római regény” megszülessen, Lehel Adorjánnak ki kell szakadnia az ábrázolt világból, melyben megélhetési gondjai és sikerei, a szerelem és a politika kockázatai kitöltik napjait, annyira, hogy írói tervei megrekednek a szüntelen (és befejezetlen) készülődés stádiumában. A megismerés, az élményszerzés útjának le kell zárulnia ahhoz, hogy létrejöjjön az újraformáláshoz nélkülözhetetlen epikus távolság - ahogy Kabdebó Tamás is (tudomásom szerint) ne1245