Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 12. szám - Láng Gusztáv: Olvasónapló: Minden út Rómából ered (Kabdebó Tamás: Az istenek)

gyedszázadnyi időtávolból pillantott vissza regényében saját és sorstársai emigráns életének erre a kezdő állomására.

A főszereplő mellett az epizodisták népes tábora színesíti ezt a római magyar összképet, többnyire anekdotikus vázlatok formájában. Az álruhás lányszöktetés, a londoni fiatalember, aki egyre csak feldúlt lakásán kesereg, a műszegfűvel „dandys- kedő” és raccsoló műtörténész - megannyi anekdotikus átszínezése a történetnek. Ha téma és megírás időbeli távolságára gondolunk, természetesnek is találhatjuk; öregedvén, kamasz- és ifjúkori emlékeinket vagy a mélylélektan önkínzó tudatossága idézi fel, vagy az ifjúságra visszarévedő anekdotizáló derű. Ráadásul -se tekintetben úgyszólván minden mellékszereplő Lehel Adorján sorspéldázatának ellenpontja - e fiatalok, mint a cselekménybe szőtt előre utalásokból felsejlik, valamennyien megtalálják a történetünk jelenében még csak remélt boldogságot, nyugalmat, érvényesülést; kinek-kinek vágyálma szerint. A majdani „szerencsés befejezés”, mint valami gondosan felébük tartott védőernyő, indokolja is a jelennek ezt a derűs múlttá szeli dítését.

Mondom ezt minden megrovó él nélkül, hiszen messze már a kor, midőn az anekdotában láttuk (látták a zord és modernségért hevülő kritikusok) a magyar próza korszerűsödésének legfőbb akadályát. Ma már nyilvánvaló, hogy az anekdota épp olyan elbeszélő forma, mint bármelyik más rokona, és épp úgy feltölthető modern izgalmak áramával, mint az avantgarde felfedezte újdonságok. Példák sorát lehetne idézni erre, de nem ez a célom: az anekdotizmus mint (lehetséges) írói magatartás ez esetben kizárólag az emigráció magyar irodalmával kapcsolatban érdekes.

A teljesebb ismerkedés végett ugyanis kikerestem mindazt, amit Kabdebó Tamástól egy vidéki könyvtárban olvashatni, s adomázó előadásmódjára sem föntebb tárgyalt regénye hívta föl a figyelmemet, hanem Írországot bemutató útikönyve. (Írország két arca. Gondolat, 1987.) (Talán ha ezt is nem olvasom el, Az istenek anekdotikus futamaira sem lettem volna érzékeny, hiszen az igazsághoz tartozik, hogy a regényben legalább oly terjedelemben és természetességgel fordulnak elő modern betétek - beszélgetéstöredékek montázsszerű összevágása, esszébe hajló viták, szimultán képsorok stb. -, mint az általam kiemelt „mikszáthos” kedélyű epizódok.) S ha már észrevettem, kerestem egyebütt is, a szerző novelláiban például. (Szoros élet ez, vagy laza? Móra, 1991.) S tapasztaltam, hogy hangnemük csak akkor fordul elemzőre vagy drámaira, amikor témájuk hazai emlék, vagy a lélek valamely időtől és helytől töb- bé-kevésbé függetleníthető állapota és folyamata (például a szerelem). Novellái többségében azonban egy világutazó élményköre jelenik meg, s az utas természetszerűen a kuriózumokra érzékeny. Még akkor is, ha útjának egy-egy állomásán hosszan elidőzik, mint Írországban, jelenlegi lakhelyén. Itt is az ír élet, az ír lélek furcsaságaira figyel fel elsősorban. Ez az élet, ez a lélek, mint minden népé a világon, valószínűleg drámai is, őrlődik a maga társadalmi bajai, nemzeti konfliktusai között, megvan tehát a komoly, sőt komor oldala is, melyben épp úgy az „örök emberi” lét kérdései sejlenek át, mint minden nép életén. Az utazó azonban csak a felszín smaragdos derűjére figyel, arra, ami számára idegenségében különös.

Félreértés ne legyen: nem számon kérem Kabdebó Tamástól, hogy nem elég mélyen írországi, vagy angol, vagy római, vagy guayanai. Ellenkezőleg. Abban, hogy az adott helyen természetes emberi magatartásformákban ö az érdekességet, az egzotikumot találja meg, s főleg abban, ahogy e felismeréseket anekdotává kerekíti, egy másfajta gondolkodásmód, ha úgy tetszik, egy magyar nézőpont nyilatkozik meg. Utazónak neveztem föntebb ezt a magatartást, az utazó tudata azonban nem egyszerűen kandi kíváncsisággal foncsorozott tükör, hanem személyazonosság, mely miközben rácsodálkozik a számára idegen világra, önmagáról is tanúságot tesz. Ez a vándorlásra kényszerült, magányos identitás a látásmódban, a stílusban, az elbeszélő hangvételben rejtezik, mindabban, ami egy író szellemi génjeibe kódolt, átörökölt életműprogram, de épp oly fontos része a műnek, mint a történet vagy a figurák.

1246