Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 1. szám - Vasy Géza: Az idilltől az elégiáig (Simon István költészetéről) (tanulmány)

zetes tartózkodás. Szemléletes példája ennek a boldogságfogalom megjelenése e versekben. Kosztolányi felszólítása: „légy mi vagy: végképp boldogtalan*. József Attila végkövetkeztetése: „nekem / add meg boldogabb énekem!*, mármint ahhoz a komorhoz képest, ami éppen bevégzödik. Simon a „teremtésláz boldog szédületét”, a „teljesen betöltvén / a végtelenből rámszabott időt* reményével és optimizmusával hálózza be a verset, s teheti ezt azért, mert nem az embernek és társadalmának szenvedését, „fortéi yos félelmét” látja, hanem az örök természeti rend által tükröztetve a tökéletes és teljes élet lehetőségét.

A hat szonett szoros kapcsolatát nemcsak a gondolati összetartozás erősíti, hanem a keretes szerkezet is: a záró szonett az elsőnek a változata, s ezzel már önmagában is változatlanság és változás egymásrarétegzettségét példázza. A szonettek mindegyikében elkülöníthető az első két szakasz a második kettőtől. Az első részek egy képet, példát, megfigyelést írnak le, a tercinák ebből valamilyen következtetést vonnak le, értelmeznek, általánosítanak. Különösen a záró tercinák, amelyeket folyamatosan olvasva észrevehetjük, hogy ezekben a legerőteljesebb az idő tágítása a régmúltba, a mítosziba, a múlhatatlanba: Hannibál és kora, (Biblia) - ódon katapult, Párkák, „mind- örökkön”, „teljesen betöltvén a végtelenből rámszabott időt”, „betakar a hó mindent, ami fáj” (s ezzel mindörökre meghatározza a betakartnak az állapotát).

A szonettek egymásutánjának nemcsak az az időrendje, hogy a nyárvégtől haladunk a késő ősz, a télelő felé, hanem az emberi élet rendje is követi az évszaknak ezt a változását. Az 1. részben a szemlélődő költő jelenik meg, a 2.-ban a gyerek kerül a középpontba, a 3.-ban a teremtéslázban égő felnőtt, a 4.-ben a „realista” férfi, az 5.-ben a befejező-kiteljesítő s végül a 6.-ban a bevégzettség megérzője és szemlélője. S míg az első szonett tájképe általánosítóan fogalmaz, többesszámban, a záró szonett személyesebbé változik, egyetlen tarlóról van már szó, egyetlen vénasszonynapi nyárról és annak árnyékujjáról.

A természet rendjének és az emberi sorsnak az egymásrarétegzése azzal a tanulsággal szolgált, hogy míg a természet rendjét egyrészt egy változékony körfordulat határozza meg tavasztól télig, születéstől elmúlásig, másrészt az, hogy mindez ciklikusan ismétlődik, adóig az emberi sorsban csak egyetlen körfordulat van, a születéstől a halálig, s a személyiség számára nincs „föltámadás”, új tavasz. Aki nem hisz a túl- világi létezésben, annak számára két biztató tényező adódik, és Simon István e versében mindkettőt középpontba állítja. Az egyik a teljesen megélt élet, a másik a természet egyetlen körfordulatának rendéhez való szelíd illeszkedés. Mindezek ellenére megmarad a „valami reménnyel” szemben valami félelem is. Ezért kell az önbiztatás: „nem ijeszt a súlyos nyári kertek példája-sorsa”, „ne félj nagyon”, s alighanem ezért oly nyomatékos a kisgyermekkor elemi félelmének kiemelése: „honnan máig én sikoltok”. S végül betakarja a hó ezt is, s fehérsége megnyugtatja a mindenkori szemlélőt? (A „ne félj” önmegszólítás is, és a befogadó megszólítása is.) Igen, ám nemcsak a hó alá rejtett halál ilyen hatású. „Menedék” az is, hogy a hegygerinc évezredek óta szemléli a mindenkori tavaszt és telet. S menedék mindaz, ami örökkévaló az emberben: a teremtésláz boldog szédülete, a szerelem, a teljes élet igénye. A maga létével minden egyes ember hozzátehet egy parányit az összképhez, amint ezt a Téli rapszódia oly emlékezetesen megörökíti:

A múlandóság talán ostoba tréfája csak a másként komoly létnek; de nézd, havával mégis minden tél egy könyvet növel, ó-fóliánst, hova

föltratik a mag, az Ősz bora, erényünk, bűnünk, s ahogy évre évet fordít a tél, két jéglap közé préselt levélként marad az ember nyoma.

120