Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 1. szám - Lőrinczy Huba: "Casanova volt Európában az utolsó kéjutas" (Márai Sándor: Vendégjáték Bolzanóban) (kritika)
LŐRINCZY HUBA „Casanova volt Európában az utolsó kéjutas” MÁRA! SÁNDOR: VENDÉGJÁTÉK BOLZANÓBAN Giacomo Casanova rendhagyó figurája - bár jobb, ha így mondjuk: a „Casanova-je- lenség” - nem egy alkotó fantáziáját megragadta. Műve hőséül választotta őt Hugo von Hofmannsthal és Arthur Schnitzler (utóbbi kétszer is), az ifjú Ambrus Zoltán novellát írt, Federico Fellini pedig filmet forgatott róla. Egyek e nagyon is eltérő koncepciójú és színvonalú munkák abban, hogy a legendás kalandor alakját inkább csak ürügyül használják. Casanova fiktív hőssé, metaforává, szimbólummá válik bennük, fblléptetése arra alkalom, hogy a szerzők valami másról, az őket épp foglalkoztató létproblémákról beszélhessenek. Nincs ez másként Márai Sándor 1940-ben komponált regénye, a Vendégjáték Bolzanóban esetén sem. A műve elé tűzött Jegyzeté ben maga az író figyelmeztet: „...hősöm élettörténetéből engem nem a regényes történet érdekelt, hanem a regényes jellem.” Casanova biográfiájából összesen egy tény került át e könyvbe: híres szökése a velencei ólomkamrákból. „Minden más ... mese és kitalálás.” A Vendégjáték Bolzanóban egész cselekménye, valamennyi szava, alakja, helyzete merőben a képzelet szülötte, magva, lelke, lényege épp a fikció, amellyel Márai fontos dolgokat közöl a világról, az emberről - s önmagáról. Maradéktalanul érvényes ezúttal is Az undor c. Sartre-művet méltató Camus-kritika első mondata: „Egy regény nem más, mint képekbe áttett filozófia” (In: Camus: Sziszüphosz mítosza. Bp., 1990. 463.). Korántsem ötletszerűen citáltuk a Közöny szerzőjének véleményét. Műfaját, jellegadó elemeit tekintve a Vendégjáték Bolzanóban leginkább az egzisztencialisták - Malraux, Sartre, Camus - kedvelte és művelte krízisregényhez hasonlatos. Nem tagadjuk ezzel mindazt, mit Márai monográfusainál e könyv színpadiasságáról, zenei szerkesztéséről, Rossini- és Mozart-operákat idéző „áriáiról” és „duettjeiről” (vö.: Rónay László: Márai Sándor. Bp., 1990. 264-266.), illetőleg jó és rossz értelmű retori- kusságáról (vö.: Szegedy-Maszák Mihály: Márai Sándor. Bp., 1991. 90-91.) olvashatunk - épp csak úgy tartjuk: megannyi burok, álca, félrevezető farsangi maskara ez (s ekként a mű szituációival, szóhasználatával, metaforikájával nagyon is rokon). Nézetünk szerint a lényeg másutt, e tetszetős fátylak mögött rejtezik. A Vendégjáték Bolzanóban vérbeli krízisregény. Erre vall időtartamának rövidsége (a cselekmény egésze bő egy hét alatt lepereg, s az összterjedelem felét kitevő nagyjelenetek egyetlen éjszakába sűrűsülnek), erre az a körülmény, hogy a központi figurák rendre egzisztenciális határhelyzetbe, válság-, (s mi ezzel ekvivalens) döntésszituációba kényszerülnek, s végtére választanak is. Számunkra elgondolkodtató: a negyvenes évek elején feltűnően vonzódott Márai a krízisregény műfajához. A Szindbád hazamegy a Krúdytól kölcsönzött hős utolsó napjának és sorsvállalásának története, A gyertyák csonkig égnek pedig egy éjszakába tömöríti a hajdani barátok szembesülését és számadásukat. A három regény együtt tendenciát jelez, tendenciát, mely korántsem véletlen. Válsághelyzetekben, a nagy döntések pillanataiban sokkal inkább feltárulkozik a lét, a személyiség lényege, mint a szürke, gépies rutinnal pergő hétköznapokban. 121
