Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 12. szám - Láng Gusztáv: Olvasónapló: Minden út Rómából ered (Kabdebó Tamás: Az istenek)
Oívasónapíó Minden út Rómából ered Legalábbis az emigráció útjai. Fiatal magyar menekültek átmenő állomása Róma ötvenhat után, s nemcsak mert földrajzilag is az egyik könnyen elérhető „szabad város”, vagy mert nyájasan szigorú szerzetesek itt megóvják őket a hajléktalanság és a koplalás kalandvágyat lohasztó valóságától, hanem mert az ő életkorukban a szabadság épp annyira ábránd, kamaszálmok megvalósulásába vetett hit, mint ameny- nyire politikai eszmény, s Róma talián derűvel körülzsivajgott keresztény és pogány kövei, melyek maguk is évszázadok és -ezredek beléjük ivódott káprázatától nyerik szépségüket, szinte biztatnak az álmodozásra. Énekesek, festők, szobrászok épp úgy tehetségük gyors érvényesülésére számíthatnak, mint a válogatott vízilabdázó - a siker boldogító reménye oldozgatja bennük az otthontalanság és létbizonytalanság szorongását. Ilyenek a hősei, ez az alaphangulata Kabdebó Tamás Az istenek című regényének, mely, vélhetnék, az önéletrajz, az emlékirat és a szociografikus riport határmezsgyéjén kalandozik, lévén a szerző egyike ez „ötvenhatos” fiataloknak, s a többi szereplő modelljéül szolgáló személyek is alighanem ráismerhetnek a könyvben (házszám szerinti pontossággal is) egykori környezetükre, a cselekményszövésben a velük történt eseményekre. Ezt a dokumentumígéretet azonnal cáfolva is a regényességnek, a fik- cionalitásnak olyan hangsúlyozásával, amely eleve kizárja, hogy ez a hűség a tényékhez, ez a „hitelesség” számon kérhető legyen rajta. Ettől az „igazmondást” értékmérőként használó megítéléstől óvja olvasóit a szerző ajánlásában is: „Hiába volna ezt az írást kulcsregénynek tekinteni: az alakok formálásánál a fantázia a tudatosan használt klisével, a kort idéző mimézis a nyolcvanas évek nyugtalanságával elegyedik.” Igaz, az ilyen mentegetőzés a riport- és életrajz-fogantatású regények úgyszólván kötelező toposza, s inkább felkelti az olvasó kulcsregényt szimatoló gyanúját, semmint eloszlatja - ha az elbeszélés hangneme és nézőpontja nem igazolja. Kabdebó Tamás „mentsége” mellett szól mindenekelőtt az a távolságtartó irónia, mellyel a feldolgozott életanyag személyes vonatkozásait kezeli. Az ilyen emlékek ihlette regények szerzője vagy főszereplőjét mintázza önmagáról, vagy ha a vele (is) megtörténtek egy fontosabbnak vélt személy köré hatásosabban csoportosíthatók, önmagát valamilyen kiemelt mellékszerepben „lépteti fel”, akár első személyű elbeszélőként, akár az eseményeket értelemző rezonörként. Az istenek ben az ifjú Kabdebó Tamás név szerint is megjelenik (talán ez az egyetlen „valódi” név a regényben?), de nem elbeszél, hanem elbeszélik. A lényeges dolgokat róla, „életéről és vélekedéseiről” a főszereplő Lehel Adóiján regénybeli naplójából tudjuk meg. Ez, akárcsak a szereplők levelei, a regény fikciós rétegéhez tartozik (tartalmukról a „mindentudó narrátor” útján értesülünk, nem valamilyen „valószerű” módon kerülnek nyilvánosságra), ezáltal a szerző személye élesen elkülönül az elbeszélőtől; beleolvad a fikciós egészbe, mintegy saját „valóságvesztésével” szemléltetve az egykori események alárendelését az írói képzeletnek. Akárcsak a regény - illetve a cselekményébe épített kémtörténet - kétféle befe1244
