Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 12. szám - Kabdebó Tamás: ... ha meg nem haltak (próza)

Takarékbetétem van, anyám halálával csinosabb összeget örököltem. Hogy miért nem mentem férjhez? Nevem dr. Chandra Kandralingham. Kórházi főorvos vagyok, Minute-ék kezelőorvosa, barátja, vagy negyvenöt éve. Most nagy a boldogság, alig hihető. Morris, negyvenévi távoliét után hazaérkezett. Kanadában volt hivatásos va­dász, míg felesége, aki sem nem akart, sem nem mert vele menni, itt élte a koloniális könyvtárosnők kicentizett életét. Talán diagnózisom vette el az asszony amúgy is zsenge bátorságát. Már 3 éve voltak házasok, szeretkeztek (mondták) nyakra-főre, s csak-csak nem jött gyerek. Megvizsgáltam őket. Az asszonynak csupán akkora méhe volt, mint egy aszalt szilva. Valahogy, abban az oszlopos házban a nőknek nem sikerül megelleniük, csak a szukáknak. Dolores, a félvérlány, egyre-másra vesztette az embriókat. Igaz, férjhez menni közben restellt, vagy ki tudja? Nős volt már a nősző. Nevem Balucsa. Irni-olvasni nem tudok, de számolni annál jobban. Én tartom rendben a belairi kerteket. Szüléimét nem ismertem, árvaházban ne­velkedtem. Ha a tükörbe nézek, ferdevágású szem, vékony, enyhén hajlott indus orr és vastag néger ajkak néznek velem szemközt. A pepper-pot nevű indián ételt igencsak kedvelem. Meg azt, aki főzi, vagyis Dolorest. Mrs. Minute is jól bánik velem, de három lépés távolságról. Komisz a kutyája: Teréza. Megugat, tán meg is harapna, mint az anyja tette, ki kell kötni hétfőnként, amikor jövök, mint összes elődjét. Remek trakta volt minap. Megjelent egy férfi, Mr. Minute-nek nevezte magát s az asszonnyal akkora házimurit csap­tak, hogy zengett az egész környék. Én hétfőn egy lábasra való birkahúst kaptam. Teréza vagyok, a kutya. Beszélni, embernyelven (még) nem tudok, mon­dandómat ezért egy alkalmi szomszédra, a szerzőre bízom. Kutyaemlékezet óta szolgáltuk ezt a jó szagú házat: anyám, az ő anyja, anyám anyjának anyja, fajtiszta Dobermanok, sokkölykes őrszukák. Szabadon flangálok a kertben, hol a mongúsz és a hangyász szövetségeseim, a banánfára kúszó macska és az árokból kitolakodó növendék anakonda ellenségeim. Ha kívánatos látogató jön, úrnőm nyakörvön ragad, másmindenki maradjkint! Egyszer két tolvaj lábikrájába martam, máskor tévedésből széttéptem egy kakast, és véletlenül a postás bokájába haraptam. Rossz szagú a postás. Nagy események: tüzelt a testem, pár hete, jót kuttyantottunk egy városvégi fajtiszta kannal, most vá­rom, hogy elnehezedjek. Ezenközben megérkezik egy szarvasszagú ember, mintha a barna csomagoknak is ilyen szaga lett volna. Ugatom, ahogy kell. Csiba te, szól az úrnőm, nyakörven fog és benyálazza a szarvasszagú idegent. Az meg vissza őt. Aztán sót hint a tenyerébe, beleköp, az asszony meg az orromat-ínyemet dörzsöli az oldattal. Szövetségesemmé fogadom. Kölkedzésig együtt szolgáljuk majd az asszonyt. Nevem Cseng. Szerencsére nemcsak a nevem, a zsebem is. Enyém a leg­jobb, - mit mondjak - az egyetlen elfogadható könyvesbolt a városban. Itt árulom, mi több: megbízásomból szerkesztik a TIMEHRI-t, a legjobb helybeli folyóiratot. Az 1972. júliusi szám 40-42-ik lapján volt iskolatársam, Morris Minute hazaérésének történetét olvasom felesége, őmaga, a postás, az amer- indián cselédlány, dr. Kandralingham és a Kutya előadásában. A legutóbbi persze átérzés, mert a kutya ugat, szüköl, vinnyog, sír, vakkant, morog, horkol, szellent, de nem beszél. Marianne-t jól ismerem, míg nem nyugdíjazták, he­1242

Next

/
Thumbnails
Contents