Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 12. szám - Kurucz Gyula: Kelet és Nyugat határán XIII.

elzuhanok. Csillagokat látok, s mondom Editnek: 30 másodperc alatt eldől az ügy: ha egy léggömb nő a bokámra, 6 hét gipsz, ha nem, megúsztam. Nem úszom meg.

Feleségem dühöng, amiért nem állnak meg integetésére az autók, én az út széléről nyugtatom: ekkora bűnözésnél egy nőnek és egy sötétben ülő figurának ő sem állna meg. Végül egy pincérfiú jön értem, szállít haza. Bokám helyén lila gömb, ismerem: ficam és valószínűleg ínszalagszakadás. A Zsíroshegyi úti építkezőnek a gázosok kivágtak az aszfaltból egy éles peremű, 50 X 50-es darabot, s neki ennyi elég volt a haszonból. Nekem már csak annyi szerencse kellett, hogy épp a peremre lépjek.

Másnap fekvőgipszet kapok, déltől késő délutánig ugrálok egy 150 centis emberre méretezett mankóval (csak ilyen volt) a minisztériumi emeletek és szobák között, míg felbukok és a gipszet is eltöröm. A fekvésre kiszabott kilenc napból egy délelőtt három órát töltök otthon, a többit kora reggeltől késő estig végigbicegem, -ugrálom. Hiába minden figyelmeztetés; az ember nem teheti meg, hogy az évi, itthoni két hét alatt ne beszéljen lehetőleg mindenkivel: ne biztosítsa az intézménynek a hátteret, ne szívja tele magát a magyar gondokkal, ne alakítson ki sajátos, külföldön képviselhető képet az országról.

Saját képet. Mert a hazai, a határok és viszonyok közé beszorult megítélések csak a határokig érvényesek; azaz itthon terjeszthetők — de nem konvertálhatók. Pozitív vagy negatív irányban nagyonis elhajlanak a valóságtól.

Minisztertől közemberig rengeteg találkozással gazdagodtunk. Sokszor voltunk kínos helyzetben: amikor valóban szükséget szenvedő embereken láttuk: mekkora terhekkel jár az átalakulás. De épp ezek nem panaszkodtak. A jajongva panaszkodók mindig abból a rétegből kerültek ki, akik időközben megvették a tanácsi lakást, akik Siemensre, AEG-re és Grundigra cserélték a Lehelt, Newát és Videotont, s akiknek bizonyára nagyon nehéz megtartani a kocsit, a hétvégi házat, vagy telket. De egyikük sem adott el egyetlen presztízsobjektumot sem, s mindegyikük belement a fogyasztási csapdába: két év alatt sokkal értékesebbre cserélte tartós fogyasztási cikkeit. S mivel sokkal több munkába, gondba kerül a (jóval fokozottabb értékű) szinten maradás, e gondok miatt panaszkodik, vádol. Vagy épp csalódottan elfordul. Majdnem kivétel nélkül elképedt csodálkozással találkoztunk, ha nyugodtan állítottuk: Európából nézve töretlen ívben fölfelé halad, (kelet-közép-európai) első helyét mind jobban megszilárdítja hazánk. Ellenvetés nélkül, csupán hitetlenül hallgatták nemzetközi politikai és közgazdasági összevetéseinket (érveik nem voltak ellenük), s eleve ellenzékieskedő, az ország iránti lojalitástól távol került álláspontjukat jobb, érvtelenebb hallgatóságnak tették el. Nem érdekelte túlzottan őket: mekkora eredmény, hogy a volt szocialista impérium területén először mi fékeztük meg az inflációt, s hogy ez mit jelent. Nem váltott ki örömet, hogy a felélénkülő keleti kereskedelem (eddigi egyetlen rossz mutatónk) mit ígér. Nem tűnt hihetőnek, hogy a kényszerűen gyorsan megközelített nyugati árszínvonal elérése után már csak a nyugati bérszínvonal közelítése a cél; hogy a forint gyakorlatilag (mesterséges, azaz érvénytelen beavatkozás nélkül) konvertibilis. S hogy a legvégső mérce: kit tekint beruházásra érdemesnek a nyugati tőke. Csodálkozva hallgatták: mekkora

1239