Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 1. szám - Vasy Géza: Az idilltől az elégiáig (Simon István költészetéről) (tanulmány)

ékkő nincs. S a virág és Velence említése (nászutazások városa!) vonja be a versbe a megajándékozandó társat, rendkívül szemérmesen, s éppen Babits müvéhez kötve az érzés halhatatlanságát. Feltehető, hogy Velence képzete hívta elő Babitsét, s nem egy fiatalkori versét, hanem a hagyatékból előkerült, cím nélküli virágéneket, a „Lelkem kiszikkadt mezején” kezdetűt. S mivel e vers is belejátszik a szöveg jelentéskörébe, a halhatatlan érzés mellett nyomatékkai megjelenik a halálsejtelem is. Nem Babitsé, hanem Babits szövege révén a kései utódé: „Fojtó szélverte zord mezőn / böngészve, sírva keresek... / Szegény, szegény virágaim, / be fonnyadók, be kevesek, // bús menekültek, mint magam, / s halálra szántak, s kékesek, / s utolsó pár szál ez talán / amit most lábadhoz teszek.”

A klasszikus szerző nevére való nyílt, művére való áttételesebb rájátszás mellett van egy rejtettebb, ráutalásszerübb rájátszás is egy még híresebb költeményre, Arany János Vásárban, c. „őszikéjére". Rokon helyzetet, rokon sorsot fogalmaznak meg e művek. Mindegyik a betakarítás, a mezei munka eredménye láttán szembesül a maga életével, készít számvetést, néz szembe az elmúlással. Mindegyik életút olyan, hogy a gyerekkori természetközeliséget váltotta fel a nagyvárosi lét. Az eltávolodás a hajdani világtól mindkétszer erőteljes. S mindegyik versben fólragyog a remény elégikus hangosságban: „De talán most e nagy mezei jószág / Áldást hoz ez egyszer: szép Magyar- ország.”, illetve „a teremtésláz boldog szédületében” mozog minden élő. Mindegyik műben jelen van a beszélő fájdalma. Aranynál nyíltan: „Minden nyara - új seb - a régire fájt”, és „sqjog egy érzet, / Holtig sajog itt benn”, Simon Istvánnál előbb cáfolóan: „De nem ijeszt a súlyos nyári kertek / példája-sorsa”, majd beletörődőén: „nemsoká, hogy ne félj nagyon, / betakar a hó mindent, ami fáj.”. S mindkét költő szkeptikus reménnyel tekint mesterségére és az elvégzett munkára: „Adtam fejem a bölcs tudományokra, / Barázda helyett szántván a sorokat, / - Nem kérkedem ezzel, mert azt se sokat”, illetve Simon: „nemcsak a térből amennyit kimetszek, / én több lehetek teljesen betöltvén / a végtelenből rámszabott időt.”. S értelemszerűen ide vonható a „félkész remekén” - „valami remény* rímpárral is kiemelt teremtésláz képzetkör.

De megtalálható a ráutalásoknak még egy köre. Saját korábbi verseinek világával, szemléletével is vitatkozik itt Simon István, s nem úgy, hogy elveti, igaztalannak tartja azokat, hanem úgy, hogy egyidőben és/vagy egymásután több hiteles nézőpont létét ismeri fel. Változás és változatlanság színképét dúsítja az is, hogy más a nézőpontja a gyereknek, mint a felnőttnek, más a pályakezdő férfinak s más a búcsúzáshoz készülődének, s bármelyik esetben más az idealistának és más a realistának. Mindezek a nézőpont lehetőségek benne vannak a Nyárvégi rapszódia világában.

Szemléletesen vethetjük össze a már említett Virágzó cseresznyefa egyívű világával a Nyárvégi rapszódia polifóniáját. A tavaszt a nyárvég, a virágzó fát a leveses gyümölcsök garmadája váltja fel. Ez keretet ad ahhoz, hogy az eszményítés helyébe a tárgyszerűség lépjen, a változatlanság vágyát a változás tudomásulvétele, az idillt az elégia váltsa fel. Az egynemű áttetszőségből rétegzettség lesz, s bár a vers továbbra is népies, realista és kiegyenlítő szemléletű, de egyidejűleg több jelentésszinten az. S míg korábban gyógyító orvosságnak látta a verset, itt már másként vélekedik: a vers a léttörvények, az emberi sors lényegének megértését elősegítő eszköz, s legfeljebb annyiban gyógyszer, hogy mintegy helyettünk mutat rá arra a lényegre, amit mi nem látunk esetleg ilyen egyértelműen.

A rend, az egyes rétegekhez, terekhez és idősíkokhoz tartozó rendek sora, s az azok láncolatát szabályozó örökegy törvény határoz meg mindent, s e felismerést fegyelmezetten kell tudomásul venni: az érzelmeket, a gondolatot s versszerkezetet egyaránt kordába fogva. Ezért is logikus a rátalálás a szonettformára, a ciklikus építkezésre. Mindehhez két elementárisán gazdag e századi versszintézis is mintát kínálhatott: a Számadás Kosztolányi Dezsőtől és a Hazám József Attilától, noha kétségtelen, hogy ezek összetettségét Simon nem tudja elérni, s ebben leginkább szemléletének most is megmaradó lekerekítettsége akadályozza, a drámai kiélezéstől való követke119