Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 1. szám - Vasy Géza: Az idilltől az elégiáig (Simon István költészetéről) (tanulmány)

egy hozzá kapcsolódó kultúra váltására magától értetődővé teszi, hogy a tekintet a láthatót is tágabban fogja be (erdő, Alpok nyúlványai), de azt is, hogy abba a tájképbe is benyomuljon az idődimenzió: a kistáj változásával szemben itt éppen a változatlanságot hangsúlyozva. Hannibál ideje még történelmi idő, de a „táj hány rétege” még messzibb múltba is elenged, s ezt tette már a második sor megszemélyesítése, az ős rák kifejezés is. Centrális szerepet kap az időben változatlan hegygerinc, s ez még inkább kiemeli a változások két sorát: az embert és az általa megváltoztatott természetet. A bála-kepe-ős rák sornak visszafelé a történeti ókor - félmúlt /gyerekkor - jelen embere sor felel meg előre, s mindegyik páros mellé odarendelődik a változatlan hegygerinc képe és képzete.

Az egész versben, de különösen az első két szonettben folyamatos és hangsúlyos az időre utalás valamilyen formája, szinte minden sorra jut egy-egy. Az 1. szonett példái: már, kepe sincs, ős rákként, múltba hátrált, más rend szerint, visszafelé, a táj hány rétege alá lát, régi ábrát, múlik a nyár, most is, látta, hajdan, Hannibál. S az időnek a kétfajta mozgása (a nyárból az őszbe, s a régebbi múltba vissza) folyamatosan hat egymásra, s ez a versben előre haladva véglegessé teszi azt a felismerést, hogy a természet változásai és az emberéi között nagymérvű a párhuzamosság. Persze van különbség is.

Az ellentétek és a párhuzamok, a szembeállítások, a fokozások, az erősítések is a vers szervező elvei közé tartoznak. Nemcsak a természet és az ember sorsa ellentétes és párhuzamos egymással, hanem maga a változás és a változatlanság is, a konkrét és az elvont is, a tér és az idő közel-távol mozgása is, meg a mozgásirányok változása is, s a betakarítás, kiteljesedés és az elmúlás eszmeköre is. Azok a gondolattársítások, téridő-ugrások, mely szerint a mai ember és Hannibál ugyanazt a hegyet nézi, a szörnyből repülő lesz, majd collstok, a póktól mindannyiónk sorsán át a Párkákig jutunk el, a tarlóról meg egyszerre csak a Rialtora, mind ennek a sűrítő szemléletnek a következményei. S ugyanez figyelhető meg a képanyagot hordozó szókincs domináns rétegeiben is.

Az egyikről, a természet megjelenítéséről már esett szó. De van még két jellegadó réteg: a műveltségelemeké és az említett kettőt szinte összekötő fizikai-geometriai képzeteké. Ez utóbbi különösen feltűnő, hiszen sem Simonnál, sem másnál nem tekinthető megszokottnak. Feltehetően a táj szemlélete hívja elő a geometriai rend fogalmát, aztán a sáska változik át repülővé, zöldfedelü monoplánná, majd coliatokká, ódon katapulttá, s „a vízszintest átmetsző lábak hegyesszögei” is a geometria világába visznek. Bizonyos mértékig oda tartozik a „kék pont” is, a pókháló, meg a fonálon lógó pók képével, amelyet majd a nehézkedés törvénye, a térből való kimetszés, a végtelen fogalmai dúsítanak tovább. A geometria elrendezi a tájat, élőlényeit, a fizika működteti az egészet a térben és az időben a törvények rendje szerint.

A műveltségelemek szerepe általában az, hogy térben és időben segítsenek tágítani a vers képzetkörét. Az Alpok a teret, Hannibál említése az időt tágítja a közvetlenül szemlélhetőnél sokkal messzibbé. A biblia világának említése s a Párkáké pedig már mítoszi távolságig visz el. Kisasszonynapjának említése egy teljesen konkrét időpontot jelöl meg a versidőben, ám azzal, hogy általában hivatkozik a szeptember 8-a körüli napokra, megint általánosít, az időben visszafelé halad, olyan messzire, hogy abba már Babits is belefér. Ó a második néven nevezett személy a műben, s mindkét esetben önmagával rokonítóan említ a költő nevezetes példát: Hannibál ugyanígy látta, Babits ugyanígy adta az őszi virágot az örök szerelem jelképeként. Nemcsak az azonosító szándék a hangsúlyos itt, hanem bizonyos dolgok, érzések örökké tartó voltának kiemelése.

Az egymásrarétegzett tűjak és a hozzájuk kapcsolódó élménykörök általában nyárvégiek, s mind ugyanannak a tájnak a képei. Egyetlen kivétel áz életrajzi anekdotát jelző velencei alkonyé. A halvány virág és a gyűrűn az ékkő párhuzamosítása szokványosnak tekinthető, ám itt ellentétes is lesz a két cselekvéssor eredménye: virág van,

118