Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 12. szám - Géczi János: [Barbaricum] (vers)
az éjjelek szertelapulnak vagy csupán a nappal terít magára egyre selymebb fekete köpenyt szemelgetek a hasonlítók közt de a hasonlítottat mindez nem érdekli terjed dagad és fojtogat nyirkot hoz lovakat terel a karámba kilopdossa a levelekből a színt reggel a zöldet délben a sárgát alkonyon a horzsoló vöröst a barna maradéka szikkadtan csörög- ennyi marad belőlem az éjszakának mielőtt magába oldaná kontúrjaimat visszanövök egy lexémába magammal viszem az avar asszonyszagát bebúvok a föld húsába lesni az idő grammatikáját mintha az igék és főnevek újra adnák a nyarat a jelzőktől kilombulnék a cselekmény elleng egy ökörnyálon leszakítja rólam a legkisebb szellő és mit sem tudok mondani róla ha kihátráltam a hegyoldalnyi térből kiszakadtam a szikla tátott pofájából ha kiszorított a csúszó palota árnya (vagy a tér hagyott el nagyszárnyú csupatoll puha madaraival) miként a lovagok arabs paripák testmeleg húsát a festmény ha magába fogad a pirókmeleg angyal----------a z őszbe kanyargó patak megáradt s bőven áztatta hús vizével gyökerimet mosta szét alólam a földet míg nem reggel hogy elgördültek a kövek amit őrizem (mióta alám vermelték) kifénylett az arany rimon-----------1 223
