Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 1. szám - Vasy Géza: Az idilltől az elégiáig (Simon István költészetéről) (tanulmány)

Bölcs hegymászóként egyszál fonalon lóg le- és fölmászva, hogy mindannyiónknak sorsát példázza félkész remekén,

sugallva, hogy a teremtésláz boldog szédületében a Párkák is fonnak, mert hajtja Okét valami remény.

4

A legszebb tán Kisasszonynapja tájt mégis az a halvány virág volt, vallom, amit az ember útközben a tarlón vagy a korai vetésben talált.

Akár gyűrűn a foglalatba zárt ékkő, melyért egy velencei alkony pírjában jártam végig a Rialton üres zsebbel hiába a bazárt.

Nézd, tarlóvirág s a lilaszín hérics, barázdaszélrOl mi utamra folyt vagy távolról szelíden jódögéi;

fogadd el, bár a rózsánál fakóbb, de az volt hajdanán a Babitsé is, melyben szerelme mindörökkön él.

5

A nehézkedés törvénye az úr most mindenen: a napszítta fű pörkölt nyársaira a leveses gyümölcsök garmadája tompán puffanva hull.

Mintha menedék több volna alul; esOben lappad le a meggyötört rög,

8 teli pofával morogva a hörcsög földmélyi hombárjába tokárul.

De nem ijeszt a súlyos nyári kertek póldája-sorsa, az, hogy áll e törvény a földre, melyből lábom is kinOtt;

nemcsak a térből amennyit kimetszek, én több lehetek teljesen betöltőén a végtelenből rámszabott idOt.

6

A tarlón kepe már elvétve sincs, ós rákként mászott mind a múltba hátra, hogy sorakozzon préselt szalmabála a szemünk örömére is megint.

A kamra lassan megtelik, de kincs a nap is, hiszen ferdébb sugarára fénylik még tölgyek közt a gulya háta 8 a vízben tükröződő hegygerinc.

Görbe napraforgóbotjára dőlve tűnOdik sárga fán, egérszagon sarlóhátú, vénasszonynapi nyár;

ámyékujjával mutogat a földre, melyen nemsoká, hogy ne félj nagyon, betakar a hó mindent, ami fáj.

A szemlélődő költő tárgyias leírásban rögzíti a látottakat. De nem pillanatképet vázol fel, s nem is egyetlen látványt részletez: a tájkép, a természetkép a téridőben van, tehát az állókép állóképek sorozatává, „filmmé” válik, a dinamika, a mozgás is meghatározó lesz. A táj- és természetkép egy földrajzi látványt is megjelenít, s meg a hozzá tartozó flórát és faunát is. A tarló, az erdő, az Alpok nyúlványai adnak keretet a különös gazdagsággal megjelenített növényzetnek (tarló, kepe, szalmabála, erdő, mező, régi tors, cser, bog, bokor, levél, halvány virág, korai vetés, tarlóvirág, lilaszín hérics, rózsa, napszítta fű, leveses gyümölcsök, nyári kertek, tölgyek, napraforgóbot, sárga fa) és a néhány jellemző példával érzékeltetett állatvilágnak (ős rák, sáska, szúnyog, pók, hörcsög, gulya, egérszag). Mindezek az elemek úgy jelennek meg a térben, hogy a tekintet a közeit s a távolt váltogatja, s teszi ezt egyúttal az időben is. Magának az időnek a mozgása még összetettebb. A vers egyrészt a nyárvégből halad az ősz, a télelő felé, a „Múlik a nyár” képtől jutunk el a „betakar a hó mindent” közelségéig. Másrészt a versbeli jelenből állandó az időben a visszautalás a korábbi felnőttkorra, a gyerekkorra s a régmúltra. Ez a régmúlt egyes pontokon a már nem is történelmi időbe, a mítoszéba fordul át, s ezzel vissza is csatol a jelenhez is meg a várható jövőhöz is.

A térre és az időre utalás folyamatosan és egymást kölcsönösen mozgásban tartva határozza meg a verset. Már a kezdősor is összetett, hiszen önmagában azt jelenti, hogy már befejeződött a betakarítás, de a rákövetkező sorok azt az értelmezést építik erre rá, hogy nemcsak a nyár hetei múltak el, hanem azok az évek, az a hatalmas korszak is, amelyben még kepe volt a mezőn. Ez a közvetlen utalás egy életforma és

117