Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 12. szám - Határ Győző: Életút

nál a gólya, ha szegény? Megfogja a munka végét, korrepetál, feketén zárthelyizik mások helyett (kockázatos, de dupla sáp); szigorlati rajzot rittyent a gazdag kollégának, aki röstellkedve félrevonja:- Édes öregem, neked aranykezed van: tudod, hogy én milyen pocsékul rajzolok... Megtennéd?

Álltam szolgálatjára. Négerként. Megfizettek érte, nem mint a köles, csak úgy, mint akinek az apanázsból erre is futja. Középiskolásokat, matematikából, nyelvekből. Egy ízben - ezt hallgasd meg! - kézről kézre adogatva, „kiközvetítettek” engem egy naphegyi villába, ahol a tulajék orrapiszkáló, boszorkaképű, pulykatojás-himlőhelyes lánya, hatodik, valamiből bukásra áll, közelebbit nem tudtak. Becsöngettem a villába.

Elegáns környezet, sokpuffancsos bársony közepén ült a Méltóságos Asszony és átellenben a leánya. Én meg: se köpni, se nyelni.- A kislányom intőt kapott latinból és úgy gondoltuk, segítség kellene, mielőtt rovás lesz belőle. Ugye nem lesz, Juditkám, ugye nem?- Nem, Édesmama.

Sugárzó fiatalság mondta ezt, a földreszállott Danielle Darrieux. Soha szebbet, igézőbbet - soha!... De latinból?! A főreálban németre-franciára fogtak, de latinul kukkot sem tudok.- Heti három órában. Magát ajánlották korrepetitornak. Elvállalja.- Méltóságos asszony...!

Ilyen enigmatikusan rebegtem igent. Az eszem nemet mondott, a hangom igent turbékolt. Az óradíj szóba se került; ebben a (gondolom, Kocsis Tivadar tervezte) álombarokk palotában idétlenség lett volna, amit másutt a mamák úgy vezettek be, hogy „nem veszünk össze”. Őrületesen szurkoltam. Lázasan magoltam és mindig az volt a trükk, hogy két-három leckével Juditnak előtte jártam. Amikor elkezdtük, a széplány, aki „bukásra állt”, százszor jobban tudott nálam; de nem telt bele fél év és rákaptam az ízére - keserves-szó- tárazva belevágtam ókori auktorainkba, de hogy minek az ízére kaptam rá: a csóknak vagy a latinnak az ízére? Megkönnyítette vagy megnehezítette a nyelvtanulást ez a csókmámor, amikor eszméletlenre csókoltuk egymást, fülünkben dobogó szívvel, hogy jön-e valaki? Meg hogy „smároltunk-e” csupán vagy leszüreteltük a szerelem édesten-tilalmas gyümölcseit? Hát úgy ismersz engem, Lorcsikám? Utálom és szívből megvetem azokat a pszeudo-Casano- vákat, akik galuska-nőcskék, hulladék-nimfák „meghódításával” dicsekednek és egyáltalán: az én esztétikámban visszataszító ficam, ha valaki azt írja meg, szerelmi beteljesüléseit, és ország-világ előtt gáláns kalandjai gloriólá- jában tündököl. Az én regulám szerint az irodalom igazi nemes nyersanyaga: a kikosarazottság keserédes szájíze, balekségeink, kudarcaink fölött érzett elkámpicsorodásunk, melynek grimasza megenyhül ugyan halotti maszkunkon, de odáig elkísér. Nem köthetek az orrodra többet ennyinél és ha, megnyugtatásodra, csak annyit tennék hozzá, hogy az a sudárderekú, tizenhat éves demi-vierge, az én Juditom is ott sorakozik a többiek mögött a Mennyek Országában, ahol az „orromra húzandók” seregeinek (és tán tombolva követelnek már), akkor is többet mondtam a kelleténél. Mely bonmot, hogy Ra- belais-ból terjedt el az európai nyelvek szólásmondásaiban, azt nélkülem is tudod.

KL Sokat korrepetáltál? Volt hozzá időd?

1214