Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 12. szám - Határ Győző: Életút

Egyre kevesebbet. Egyszerűbb volt ott helyben, ábrázoló mértanból, szilárdságtanból, a tehetősebb kollégákkal átvenni az anyagot - kit miből húztak el a kollokviumon. De mindinkább áttértem a rajzok „albérleti” elkészítésére, a szigorlati tervekre. Amiből később logikusan adódott - amikor már mint „építészpalánta” fólcseperedtem és kezemnek, zsoldos-mivoltomnak híre ment - hogy átalakultam „nagyüzemmé” és már negyedéves koromtól kezdve, de kivált lediplomálás után rendszeresen vállaltam négerként pályaművek elkészítését. Az egyik patinás borospincében székelt az egyik maffia, a másik vendéglőben a rivális maffia; már a névtelen pályázatok idején sem volt a zsűrizés „tiszta”; de amikor bevezették a névaláírásos pályázatok kizárólagos rendszerét, az építész-maffiák felosztották egymás közt a mezőnyt; hol indult valaki, hol a bírálóbizottságban, hol nyert, hol nyeretett. Kinek az apósa volt MÉP-képviselő, ki maga volt országgyűlési tag, kinek a bankoknál, kinek a tőzsdén voltak összeköttetései. Az alulról jövő, az outsider, amilyen én is voltam, nem számíthatott másra, ha indult, legfeljebb a „dicséretre”, ami neszesemmi-fogd-meg-jól (és én is voltam olyan ostoba, még zöldfülű koromban, hogy pályamunkáimért ilyen barackot nyomjanak a fejemre, mint valami bikficnek - a megrendelés a Kormánytanácsos Ur szépreményű fiának jutott s megesett, hogy azt is a te szolgád rajzolta, Nagyjó Uram, négerként, mert versenytársam nemigen volt). Megismertem a „szakma” kulcsfiguráit, a maffiák vezérürüit, a Közmunkatanács vezető építészeit. Közmunkás volt és neki is dolgoztam, (a szép színművésznő par-amourjaként is ismert) Kaffka Péter (ma az Államokban él), ő volt a margitszigeti Szabadtéri Színpad főépítésze. Egyszer azt mondja nekem:- Valami ilyesmit. Volnál szíves.- Kétszázast? Százast?- Mindet. Ötvenest is. Alapozást. Részletrajzokat.

Azzal átadja pausz-vázlatait. Borzasztó kicsi pénzből épült. Nekiálltam, három hét múlva vittem a teljes paksamétát. Ne érts félre, nem vagyok rá büszke: a szerzőség az övé. Ha néger-alapon dolgozik az ember, nem akar eredetieskedni, „a magáét beleadni”; hanem a megrendelő építész színvonalán és szájíze szerint az objektumot megrajzolni, megmodellezni (kisminta is akadt). Repülőtéri fogadóépületet, balatoni üdülőt, kórházbővítést, vidéki főiskola-komplexumot, tücsköt-bogarat. Cinikusan, korrektül, tetszetősen, de „essünk túl rajta” jelszóval. Külön prémiumot is kikötöttem, ha a megrendelő nyer a pályázaton - és annak megduplázását, ha megkapja a megbízást is. Rajtaveszteni csak ő veszthetett, ha nem nyert semmit, én csak nyerhettem s engem csak a „lóvé” érdekelt, amelyet idővalutára válthattam. Ne marasztalj el, Lorcsikám, piszkos ügyleteimért, de ez volt az én számításom veleje, életrendem kulcsa. Három hónap alatt összevertem annyit, hogy azzal a pénzzel leülhettem kilenc hónapra és írhattam. Az építészet gondolatának teljes kikapcsolásával. Álltam a telefonostromot, kikapcsoltam a készüléket, és csak írtam-írtam. De miért, miért? Ki annak a tudója? Ládd, mindent végigpróbáltam: azt hittem, zeneszerző leszek, építész leszek, festő leszek (volt ilyen korszakom is és majd rákerítem a szót) - de sohasem gondoltam volna, hogy megmaradok annál, amit most is mívelek: az én betűbillentyűs kaptafámnál; soha nem gondoltam volna, senkinek nem mondtam úgy a szemébe, mint Lakatos Pista vágta Szabó Lőrincnek, hogy „nálad sokkal nagyobb költő

1215