Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 12. szám - Határ Győző: Életút

Inkább humoros diákélmények jutnak eszembe most. Pl. Závodszky Levente (a Wagner-énekes Z. Zoltán fivére) „filozófiát" tanított, de csak arra a modorosságra emlékszem, hogy százszor elmondta a „kapcsán”-t: fogadásokat kötöttünk rá s amikor a 250-ig felvitte, kitörő ovációval honoráltuk (nem tudta mire vélni). Földrajztanárunk volt a pojácánk: felemeltük katedrástul mi ördögfiókák vagy húszán és úgy megtáncoltattuk Somló Károly tanár urat, hogy jajgatva imbolygott, mint a viharos tengeren, ha a fedélzet inog. Thury Peregrin volt a zenetanár, az Operaház zenekarának klarinétosa - ,A Rózsa Lelke” című mesedaljáték zeneszerzője és az iskolazenekar megszervezője, amelynek én voltam az első hegedűse; mondanom sem kell, „szeráfok párharca volt”, a Fehér és a Fekete Angyalé, lelkemért: Balogh Sándor az építészet és a Megdicsőülés, T. Peregrin pedig a zene és az elkárhozás felé cibálta lelkemet (a döntetlen lehetővé tette kisiklásomat). Gyulai Béla világfi volt és nagy causeur: csevegőművészetet és elegáns tartást tanult a kör, kedvenceiből ami körégyűlt, de franciát senki, soha... Sorolhatnám. De most, hogy mondod. Ha nem is tartozott tanáraim közé, de volt még valaki emlékezetes alakja ifjúságomnak: Tornyos Gyula.

KL Milyen szakos?

Üdvszakos. Szűkebb értelemben szent hitünk és tágabb értelemben minden közel-keleti vallás abszolút előfeltevéseinek tudós letéteményese.

KL ... Pap?

Jézustársasági atya. Majd minden odalátogató lelkigyakorlatos osztálynak ő volt az üdvösségre vezérlő kalauza. Ott ismertem meg, a Manrézában, amikor nyolcadikos koromban többnapos lelkigyakorlaton vettem részt. Tantárgy volt a hitvédelem, de ahogy ő feltöltötte műveltségével, szónoki készségével és hitének izzásával - ez provokálta agnoszticizmusomat és felgyújtotta fantáziámat. Már a refektóriumban hallott kiragadott részletek az Aranylegendából csámcsogás közben — már azok inanitása is az idegeimre ment; de az ebéd utáni „megbeszélés” valóságos csemege volt nekem, a mazochistának. Az elmélkedés után az atya elővette a kongregáció írásban benyújtott „kételyeit” és sorra mindenkinek válaszolt. Amikor Tornyos páter az én kutyanyelvemhez ért, fürkészőleg körülnézett s minthogy senki nem árulta el magát, így szólt:- A 13-as cédula kérdésfeltevője jöjjön a szobámba.

Lapultam, sunyítottam; bántam már az egészet. Ama bizonyos gáncsos- kodó Gaunilo benedekrendi barátnak, aki a Proslogiont támadni merte, bizonyára neki is elmegy a kedve, ha tudja, hogy utóbb senki, még a nevére sem emlékezik, míg Szent Anzelmusz „ima-bizonyságán” (az isten léte mellett) Descartes-ig rágódnak a századok. Nem válaszolja meg a plénum előtt?! Mi ez, ha nem a középkor, a skolasztika kipróbált mesterfogása?! (mondhattam volna, gonoszkodó kedvemben:) a kétely, az eretnek ötlet, ha elhangzik-el- magzik. Ezért vagy (a) megismétlése nélkül vastagon kárhoztatjuk, vagy (b) agyonhallgatjuk, eltussoljuk. De ne túlozzuk el a közjáték drámaiságát: se rajta („atavisztikusan”) nem villant át, se bennem át nem cikázott a gondolat; különben is, a Manrézában nem beszéltünk „kételyekről”, csupán „nehézségeinkről” szólottunk szent hitünkkel, melynek homlokbarázdáit kenetes tenyérrel elsimítja papunk.

Siettem hozzá, kopogtattam, az első „szabadra” beléptem. Ott ült, ké1206