Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 12. szám - Határ Győző: Életút

nyelmesen elvetve magát karosszékében és mosolyogva hellyel kínált (hányszor, de hányszor nem láttam ezt a hamiskás, szeretetreméltó üdvmosolyt a szája szegletén játszadozni! Megszerettem érte). Tornyos páter, jézustársasági atya középtermetű férfi volt, szikár, szemüveges: finomvágású arc negyven fele járóban. Kedvtelten elnézett, mulatott félszegségemen és „nehézségeim” kutyanyelvét forgatva kezében, így szólt:- A kutyafáját. Hát ezt meg kinek a kútfejéből szoptuk? Valamit valahol olvastunk és megfeküdte a gyomrunkat, megzavarta a fejünket.- Mindent elolvasok, ami...ami - Ami kezedbe kerül! Helyes! Majd gondoskodunk egészségesebb szellemi étrendről s ha amit most odaadok, mind elolvastad, jelentkezel. De most beszélgessünk.

Úgy is lett. Sok ilyen estébe nyúló beszélgetést fiadzott ez az első, de már nem itt, a Manrézában, hanem többnyire a Szív utcai jezsuita rendházban, ahol a pátert gyakorta felkerestem, és miért? Mert eleven szelleme katalizátor volt: felajzó hatással volt rám. Amilyen élvezetes társalgó volt, olyan nyílt eszű, művelt ember, egyike azoknak az akkor Magyarországon ritka papoknak, akik a francia, ún. újkatolikus mozgalommal tartották a kapcsolatot és „modern” nézeteik miatt olykor meggyűlik a bajuk provinciálisukkal (s mint utóbb a nyomára jöttem, valami ilyest, róla, rebesgettek is). Imádta Pascalt, sokszor idézte, nyitogatta s ott ütötte fel, ahol kellett, mert úgy ismerte, mint a breviáriumát; s gyanakodtam arra is, hogy janzenista nézeteket táplál; amilyen keserű, szarkasztikus elmeéllel korholta a kort és az országot, amelyben élünk. Megesett, hogy polgári ruhában, missziós útjaira indult Pest házrengetegében és két-három alkalommal engem is útba ejtett, hogy diákbarlangomban rámtörjön (ezer szerencse, hogy mindannyiszor „lánymentes” napon). Mondom, manrézai különös összeakadásunkból évekig tartó barátság lett s ő egyike volt azoknak, akik válságról válságra, extázisról extázisra, korszakról korszakra, könyvről könyvre nyomon követhették, hogyan támasztom oda ostromlajtorjáimat a filozófia öregbástyáinak és még segített is, mindenkor hamiskás mosollyal hangsúlyozva, hogy Jobb meggyőződése ellenére” teszi. Az idők folyamán kialakult közöttünk valami tusakodó egyensúly ebben az intellektuális küzdelemben: ő olybá vette, hogy „meggyőzött” és lezártnak tekintheti az ügyet; én meg sunyi indulgenciával nem bolygattam ebbeli hiedelmében. S ekkor már a keresztnevünkön szólítottuk egymást.

Gyula nemcsak hogy szarkasztikus szellem volt s tudott olyan vitriolos- gunyoros lenni, mint Voltaire, de arckoponyája is a Ferney-i bölcs koponyáját formázta s kivált a későbbi időkben, amikor már erősen lefogyott, pergamen-arcán sápkóros mosolyával profilból kísértetiesen hasonlított Houdon márvány mellszobrához a Louvre-ban. Szellemre, lélekalkatra rendkívül összetett lény volt, hiszen ha nem is rótt meg érte (miért is bolygatta volna a köztünk kialakult szép „egyensúlyt”), ellenvetése elmaradásával mintegy rámhagyta, hogy a hit eszmei épülete (bölcseleté, apologetikája - a Suárez-féle renoválási állványzattal egyetemben) mondhatni leomlófélben van; ugyanakkor (és ez a bámulatos!) nem szűnt érzékeltetni mélységes, rendületlen hitét, amelynek az ellenreformáció füstarany pompájára, a neotomizmus cifra dekorációjára semmi szüksége nincs. Vallástörténeti ismeretei bámulatosak vol1207