Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 1. szám - Vasy Géza: Az idilltől az elégiáig (Simon István költészetéről) (tanulmány)
beszélője az a szekeres, aki a magyar történelem rossz útjain hurcolja a haldokló költőket, s aki nem a jelenben, hanem egy valóban balladás, szinte már mítoszi világban mozog és emlékezik, nem értvén az áldozatvállalást, s elmenekülve a lehetséges feladatok elől. Az Örök körben szonettformája még kivételes volt Simon István költői világában. Az utolsó kötet s az életmű összegző versei 1974-ben sorra szonettformájúak: Rapszódia az időről, Nyárvégi rapszódia, Többlet, Téli rapszódia — a gyűjteményes kötetnek még a költő által elrendezett záródarabjai ezek. A három rapszódia-vers között nehéz, s értelmetlen is minőségi különbséget tenni, mindegyik emlékezetes. De egyik sem rapszódia. E műfajra a zaklatottság, a szenvedélyes hullámzás, a kötetlen szerkezet, ritmus a jellemző, s ezzel szemben Simon továbbra is kiegyensúlyozott, meditativ, elégi- kus, s a kötött formákon belül is az egyik legfegyelmezettebbet választja, a szonettet. Igaz, jambusait fellazítja, de ez még nem szertelenség. Legfeljebb Simon világán belül beszélhetünk „rapszodikus” elmozdulásról, amennyiben az idillhez képest az elégikus szemlélet valóban zaklatottabb. Lényegében azért nevezhette némi okkal rapszódiáknak e verseket, mert az idő távlatát beépítve verseibe, már nemcsak a megtalált harmóniát, hanem annak ellentétes összetevőit is versbe építi. A Téli rapszódia szépségeire már többen felhívták nyomatékkai a figyelmet (Garai Gábor, Németh G. Béla). Nem az egyensúly kedvéért választom én most a Nyárvégi rapszódiát, hnem azért, mert a költői világ változásait és új elemeit talán ez mutatja legszemléletesebben. Már maga a választott évszak is a szembesítésre hív: a nyárvég és az őszelő átjátszik egymásba, s ami az egyik fa, növény számára még igazi nyár, termést érlelő, az a másiknak már csak emlék. A színek sokasága és a kopárodás, levélhullás egyszerre van jelen, s mindez folyamatosan az időre figyelmeztet: készüljünk a változásra fel. NYÁRVÉGI RAPSZÓDIA 1 Tarlókon kepe már elvétve sincs 6s rákként ahogy mind a múltban hátrált, elOmásztak a préselt szalmabálák más geometriai rend szerint. Óh, visszafelé ha velem tekintsz, szemed a táj hány rétege alá lát. De fönt csak rajzolja a régi ábrát az esti égen honos hegygerinc. Múlik a nyár; az erdó messzi sátra az Alpok keleti nyúlványain párákat most is bodrosan pipál. A másik végén ugyan, de így látta 0 is hajdan, mondom nyilván a rím kedvéért már, a zordon Hannibál. 2 Sáska, a biblia szörnye repül mezőnkön, honnan máig én sikoltok; de régen volt, hogy ríva csetlett-botlott előle a kis kölyök egyedül. Repül mostan is, de zöldfedelü monoplán már, vagy száraz réti torsok között heverő, félig kinyílt collstok, ahogy a napon tűnődve elül. Nézem hökkenten a szálas, piciny test zöld ákom-bákomában a vízszintest' átmetsző lábak hegyesszögeit; képzeletemet ellövi a múltba a természet ez ódon katapultja olyan messze, hogy meg is öregít. 3 A szél az erdőn olyan lassú, hogy alig mozdít a cser dús koronáján, melyről télen csak kék pontot dobált rám pár görcs, pointillista rajzú bog. A bokorban még pámapos szúnyog alszik nyugton a levelek fonákján; a pókban meg, amíg hálót fon árván, az étvány nő csak és a bosszú fogy. 116
