Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 1. szám - Vasy Géza: Az idilltől az elégiáig (Simon István költészetéről) (tanulmány)
ség állandóbb vonásait. így lesznek és lehetnek a harmónia és az idill témái a természet, a szerelem, a szeretet, a barátság, a család. Ekkor, az ötvenes évek elején, még elevenen élt az a világ (az a falu, az a szemlélet), amelynek legteljesebb lírai kifejezője Petőfi és Arany tárgyias-népies lírai realizmusa volt. Simon István ezt építi tovább sajátjaként. Amit tesz, elsősorban nem rájátszás Aranyékra, nem parafrázis, imitáció, hanem primér élményekből születő líra, a maga korához ezer szállal kötődően, s természetesen a hagyományhoz is. A klasszikus XIX. századi-eszményító népiesség utolsó hiteles huszadik századi továbbépítője a fiatal Juhász Ferenccel együtt éppen Simon István. A hiteles harmóniavágynak legfőbb mozgatója Simon felfogása a költészetről, amelyet - ugyancsak Petőfiékhez, Illyés Gyulához hasonlóan - szolgálatnak lát, olyan orvosságnak (Amit naponta), amely mindenki számára elérhető és használ. A mindenkihez szólni kívánó hasznosság vágya mozgathatta őt akkor is, amikor válaszul 1956-ra megírta a Húsvéti körmenet sorait. A természeti rendbe illeszkedő ember ünnepli itt a törvényszerűen bekövetkező újjászületést, veszi tudomásul sorsát: a verejtékes munkát. A költemény, ha úgy tetszik, még bátor is, mert a vallásos elem igencsak hangsúlyos benne, mindenesetre szép és igaz. Kevéssé azáltal válik, hogy ez az egyetlen szava Simonnak 1956-ról, s ez a szó így végső soron a gyors kádári konszolidációt szolgálja, s innen nézve már nem is bátorság a húsvét központi képpé emelése. A társadalmi konszolidációt természetesen e verstől függetlenül követte az irodalmi életé, s írók és olvasók egyszerre csak szembetalálkoztak a magyar irodalom teljesebb színképével. Körülbelül 1962 táján mélyül el Simon alkotói válsága, mintegy tíz évig szinte nem is ír emlékezetes verset. Nem az a baj, hogy a költő „lemond” a költői forradalmakról, hanem hogy lemarad olyképpen, hogy azok tanulságait sem építi a maga világába. A kor minden jelentősebb költője változtatott közlésmódján a hatvanas években, Simonnál ennek viszont nyomait sem lehet fellelni ekkor. Pedig a kor irodalmi ízlése elveti az erőteljesen leíró jelleget, a túlzott harmonikusságot, az egyszerű szerkezetet, nyelvet, ezzel szemben előnyben részesíti az áttételesebb közlésmódokat, a tragikum, a disszonancia kifejezését, az összetettebb szerkezetet, költői nyelvet, az intellektualizmust. Legáltalánosabban: a radikálisan változó világ tudomásulvételét. A közízlés ellen nehéz bármit tenni, egyetlen cáfolat képzelhető el: a remekmű. Simon István maga is érzi szemléletének, kifejezőeszközeinek korlátáit. Konok tévedései azonban jó ideig akadályozzák a változtatásban. Nem a politikai szolidaritás erőltetésére gondolok, arra, hogy a költőnek egyetlen verséről sem lehet elképzelni, hogy gondot okozna a kultúrpolitikusoknak, hanem arra, hogy a személyes hitelt gyakran összetéveszti a költői hitellel. Nem látja át, hogy a költészetben eggyé kell válnia a tárgyi és a gondolati hitelességnek, különben minden igazság megmarad a hétköz- napiság, a gondolati közhelyesség, a deklamáló retorikusság szintjén. Simon ráadásul egyre gyakrabban fordul mellékes témákhoz, s egyszerűsítő szemlélettel verselget, sokszor láthatóan is ihlet nélkül, például utazásairól. A leíró, a tanító jelleg erőltetése, a népközelség retorikus vagy adomázó hangsúlyozása lassan már elfelejthetőnek mutatta e lírát. Az időből kihullani látszó ember végül is éppen az időben találta meg azt a fogódzót, azt a harmónialahetőséget, amely már valóban pozitív és negatív tendenciák bemutatott és érzékeltetett egysége. így lesz a halál árnyékában, ám a személyes lét közeli végéről még mit sem sejtve ismét jelentős versek alkotójává, amint ezt a Rapszódia az időről (1975) bizonyítja. 1962-ben az Örök körben négy szonettje zárta le jó időre az emlékezetes versek sorát, majd éppen tív év múltán a Ballada a szekeresről nyitotta meg újból. Mindegyik a költősorsot és a nemzeti történelmet rétegzi egymásra, sorsképleteket mutat az idő függvényében, örökről és változóról is szólva. Van azonban egy lényeges szemléleti különbség a két vers között. A korábbi „beszélője” maga a költő, szemlélete még „osztályharcos” a múlthoz képest szép jelent tételez. A későbbi vers 115
