Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 12. szám - Tornai József: A menekülő (részletek egy regényből)
inkább örült: nem vette el az időt a konferenciától néhány saját megállapításának a taglalásával. A folyosói tömegből a ruhatár felé elhúzódva sikerült némi friss levegőt szívnia, s kissé rendeznie a benyomásait, amikor hirtelen még nagyobb lett a tolongás, ebédszünet következett s Farádi Szabó egyszer csak kint találta magát az utcán. Az eső még mindig pöttyözgette a fák ágait meg az ő ballonkabátját. Kocsijával egy Kálvin tér közelében lévő étterembe ment, ahol mindig lehetett birkapörköltet kapni. A délutáni viták, ha lehet, még hevesebbek voltak, mint a délelőttiek s a nap vége felé egy jólismert, fiatal erdélyi költő, egy kövéres, mackós, szakállas fiú, aki a romániai diktatúra esetleges bukásának a következményeit vette szemügyre, tapasztalataira, illetve a román történelem hagyományaira hivatkozva, arra az illúzióra hívta föl a figyelmet, mely szerint az új helyzetben megjavulnának a magyar kisebbség létföltételei. „Nem, barátaim, hangsúlyozta férfias, mély hangzóival O., - lényegében semmi sem változna. A kommunista asszimilációs politikát fölváltanák a nacionalista asszimilációs törekvések. Ennyi volna a különbség: vagyis csöbörből vödörbejutnánk. Ráadásul azt is nehéz elképzelni, hogy az isteni vezér valahogy megbukik. De mondom, még ebben a föltételezett esetben is lenne majd számos követője, akit nagyjából ugyanazon magyarellenes célok vezetnének, és hát a módszereket az elődök már remekül kikísérletezték.” Farádi Szabó később már egyáltalán nem volt képes visszaemlékezni rá, mekkora tapsot kapott ez a „realista”, önkínzó, jellegzetesen erdélyi gondolkodás- módot kifejező végkövetkeztetés. Valahogyan az volt a hirtelen érzése, hogy O. elveti a sulykot: valami, valamelyik fontos elem hiányzik ebből a kíméletlen szembenézésnek szánt, a magyar álmodozásokkal tudatosan és elszántan szem- beszálló vélekedésből. S mint, ahogy szokta, nem is gondolkodva egy pillanatig sem, máris fönt volt a levegőben a felszólalás szándékát jelző kaija. Fönt a színpadon aztán megint alig hallotta a saját hangját, amint megszólalt, annyira ideges lett. Soha életében nem tudta ezt a lámpalázt, vagy félelmet legyőzni. Ettől volt reszelés a hangja, ettől volt rossz szónok, aki mindig elhatározza, hogy összeszedi magát, hiszen van mondanivalója. A szervezete azonban erősebb volt nála: úgy látszik, az idegei nem feleltek meg az efféle szerepléseknek. Beszédét mégis elkezdte s egy-két rekedtesen kierőszakolt mondat után valamivel nyugodtabban és határozottabban mondta el, hogy az is baj, ha a zsarnokságot, a zsarnokot lebecsüljük, de az is, ha rögeszménkké válik az elnyomás elleni bármiféle tett reménytelenségének a tudata. „O. abban téved - emelte föl a hangját -, hogy a zsarnokság éppenhogy egyetlen „emberfölötti” személyiség jelenlététől függ: mögötte, alatta csak bábuk vannak, lehetnek. Tartógerenda ő, melyet ha elvesznek, az egész tákolmánynak össze kell omlania. Ezért nem fogadom én el azt az érvelést, hogy „Romániában minden másképp van”. A dolgoknak ott is az a természetük végső soron, mint a csőd felé tartó kommunista rendszerekben. Márpedig Románia a csőd felé rohan, s az összeomlás után az ottani magyaroknak merőben új helyzetben kell megmozdulniuk.” Ezekre a szavakra erős taps volt a válasz. A konferencia végén, a ruhatárnál még a véletlen is összehozta a fiatal erdélyi költővel, aki még mindig kételyét fejezte ki Pista, úgymond „túlzott optimizmusával” szemben. Csak 1187
