Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 12. szám - Tornai József: A menekülő (részletek egy regényből)
dalmukkal küzdve kuporogtak a sötétben. Az eső még csak a villám után kezdte türelmetlenül paskolni, kopogtatni a sátorponyvát.- Ne félj - ölelte át Olgát, szétbomlott, nagy haját simogatva Pista ilyen felhőszakadást az ég se bír sokáig. Annál gyorsabban merül ki, minél hevesebb.- És ha belénk csap a következő villám?- Nem csap. Hallod? Egyre messzebbről vagdalkozik. A csöndesedő esőben úgy elaludtak, hogy észre se vették, mikor az utolsó távoli villámlást nem követte újabb mennydörgés. Reggel, ahogy kibújtak a tűzhely mellé, már ragyogott a korai nap a frissen ázott füvön, ágakon, leveleken. A sárgarigók gondtalanul fújták aranyfuvoláikat. Az erdő, a víz ugyanolyan napra készült, mint a többi volt vagy lett. Nem tudták, amikor összecsomagoltak, és a sátorrudakat is elrejtette Pista, majd a kocsiba ülve még egyszer körülnéztek a levelüket hullató fák karéján, hogy soha többé nem térnek már közéjük vissza. Soha. Együtt soha többé. A HOSSZÚ VITÁK HÁZÁBAN Arra számított, hogy csak alig szemerkél majd az eső, mire kiszáll a kocsiból, de pattogó, kemény záporban kellett megtennie az utat a parkban álló színház épületéig. Meglepetésére a folyosó és a nézőtér éppúgy zsúfolva volt, mint a kis büfé helyisége. Lehettek vagy hétszázan, köztük sok ismerős, távolabbi és közelebbi barát, akiknek legtöbbjével már a tanyán is együtt volt a sátorban. Föliratkozott egy listára, befizette a helyiség bérléséhez szükséges hozzájárulást, és leült a félkör alakú nézőtér tizedik sorában a párnázatlan ülésre. A tanyai megalakulást követően a társaság konferenciasorozatot szervezett abban a színházban, amely nem lévén állami kezelésben, megtehette, hogy egy-egy szünnapon vagy vasárnap rendelkezésre bocsássa az épületet olyan szervezeteknek is, amelyek még lényegében illegálisan működtek. A konferenciáknak mindig más volt a tárgykörük, az előadásukat hozzászólások, viták, időnként heves összecsapások követték, mert a témák ugyancsak vitathatók voltak, akár a parlamenti kormányzás hagyományairól, akár a nemzeti függetlenség föltételeiről, akár, mint ezen a napon, a nemzetiségi ügyekről esett szó. Ilyenformán aztán nemcsak a viszonylag alacsony mennyezetű helyiség volt az oka annak, hogy Farádi Szabónak már az első óra elteltével is olyan tűrhetetlenül melege lett, hogy ki kellett mennie kicsit levegőzni a folyosóra. De ott se találhatott enyhülést, annyian magyarázták neki „legegyénibb” elképzeléseiket, akár figyelt rájuk, akár nem. A hangszórók a benti felszólalásokat harsogták: fülsüketítő volt a zaj. Hősünk számára, mint már annyiszor, megint az volt a nagy kérdés: hoz- zászóljon-e a vitához? Először arra gondolt, hogy az előre fölkért előadók közé iratkozik föl, de aztán letett erről a szándékáról, mert úgy érezte: az erdélyi, a folvidéki vagy a vajdasági és kárpátaljai ügyekben sokkal többet megtudhat majd néhány jólismert szakembertől, mint amennyit a maga fejtegetése ér. Tartózkodó magatartásának ez a következménye nagyjából igazolódott is, mert egy-egy előadótól olyan történelmi, eseménytörténeti vagy éppen elméleti érveket hallott, olyan összefüggésekre nyitották rá a szemét, hogy egyre 1186
