Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 12. szám - Tornai József: A menekülő (részletek egy regényből)

- vagy szeretkezel: mindegy, mert megteheted, mégpedig azonnal. Ha bemegyek a faluba vásárolni, rögtön érzem a civilizáció kötöttségeit és szabad akarok lenni. Itt, veled, nem akarok szabad lenni. Nincs miért.- Én néha irtózatosan fárasztónak érzem ezt a szabadságot. Szeretnék valamivel megküzdeni, valamilyen célt tűzni magam elé, amit nehezen vagy

■ sehogy se érhetek el. Itt mindent elérhetek, tehát nem is szomorkodhatok a kudarcaim miatt. Örülnöm kell, akár tetszik, akár nem.- Sose fog el valami mélabú? Az erdőből, a vízből én azért magamba szívtam egy jó adagot ebből a különös, ellenállhatatlan méregből.- Az erdő este csakugyan nagyon szomorú. És tudod, mikor a legszomorúbb? Mikor esik az eső. Figyelted? Többnyire még valami kis szél is indul az eső megérkezésekor és sötét lesz és sír minden. Olyankor nekem is összeszorul a szívem. De aztán ráébredek, hogy te itt vagy.- Szörnyű volna egyedül!- Szörnyű lesz egyedül! - Olga száján kiszaladt a szó, és ettől mind a ketten elhallgattak. Már csak magukban gondolkodtak azon, amit nem tudtak, de nem is akartak és mertek kimondani. Visszamentek az enyhítő vízbe: úsztak, átölelték egymást, Pista megcsókolta az asszony víztől még frissebb száját.

Farádi Szabó nem tudta fölmérni, mennyire lett más a szigeten, de azt megállapította, hogy Olga azzá a nővé vált, azzá a szerelmessé, akinek mindig is gondolta, áhította, remélte. Szépsége a csúcsain járt a naptól és a víztől, a nyugalomtól elárasztva. Különben is megvolt az a jó és rossz tulajdonsága, hogy nomád módon asztal alá söpörje a problémáit, és azonos legyen a jelenidővel; az erdőben eltöltött hetek tökéletesen „bennszülött” asszonnyá varázsolták. Folyton mosolygott, mindennek örült, kedvére lustálkodott, szerelmeskedett, evett, ivott vagy egyszerűen csak hallgatta a madarakat. Farádi Szabó még nem látott nőt, aki ilyen őszintén, naivan, mélyen már-már a túl- ságig úgy rácsodálkozott volna egy-egy kék csuszkára, véletlenül mégiscsak közelröpült sárgarigóra vagy vadgalambra. Hihetetlen ámulattal ragyogtak föl nagy fekete szemei, ha egy hatalmas smaragdzöld gyíkot vagy vízisiklót megpillantott, mintha először látna életében ilyesmit.

De hiszen a csókolózásban, a szeretkezésben is úgy vett részt, olyan játékos, halálos vagy vallásos odaadással, mintha először ölelkeznénk! - gondolta István. - Hiába, természeti lény, tökéletesen vad, amilyen én szeretnék lenni.

Az utolsó hajnalon hatalmas dördülésre ébredtek: váratlan vihar jött. Pistának csak annyi ideje maradt, hogy kiugoijon a tisztásra és a kint hagyott ruhákat, törülközőket összekapdossa, máris nyakukon volt a zivatar. Olyan erővel csavargatta a fákat, rohant neki a sátornak, mintha mindent levakarna, borotválna a föld színéről. Fülsüketítő égzengésben és szélsüvítésben feküdtek takaróik alatt.- Félek! - susogta Olga, és odakúszott Farádi Szabó fekhelyére. - Érzem, hogy valami közeledik. Meg akar ölni!

Alighogy ezt kimondta, villám vakította el a szemüket, a sátrat teljesen átvilágítva, úgyhogy tisztán láthatták egymás túlvilági fényben sápadó arcát, és rettenetes erejű dörej hallatszott. Olyan közel csapott le valahol a ménkű, hogy a légnyomástól mintha baltacsapás érte volna a fejüket. Percekig a fáj1185