Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 1. szám - Vasy Géza: Az idilltől az elégiáig (Simon István költészetéről) (tanulmány)

egyéninek hitt és úgynevezett modern hangért?” (1964). így Simon valóban egyedül maradt a hatvanas évekre, de ekkor ez a tény sem tudott értékképző erővé változni át. A hatvanas évek verseivel nem az a baj, hogy tovább járja a testhezálló utat, hanem az, hogy ezen az úton maradva igen nagy a színvonalesés, ami a többrétű elbizonytalanodás, az apokalipszis előtti szemethunyás következménye.

A kiegyenlítő szemléletet mozgató harmóniaigény természetes emberi törekvés. Mértéke, milyensége alkati kérdés. Simon István esetében a személyiség hangsúlyos tulajdonsága. S ugyanakkor, 1945, de főleg 1948 után (ekkor jelentkezik igazán a fiatal költő) a költői szándék szerint képviselni vágyott népnek is nagyszabású igénye. Az útra bocsájtó társadalmi osztályé is, de általános kortendencia is. S mindezt a fordulat évével nagy nyomatékkai erősíti szinte kizárólagossá az ideológia, követelődző hangon. A társadalom elé-a-teljes körű harmonikusság világának utópiáját tűzték ki célul, s a műalkotásoktól is - egy primitíven felfogott - harmonikusságot vártak el „tartalmi és formai” tekintetben egyaránt. Miközben a kor szinte pillanatok alatt feketévé komorult. Simon István érzékelt ellentmondásokat, de ezek kiegyenlítésére, a külső-belső békére törekedett. S még így is, nemcsak a kor hatalmasságainak, hanem a mi mai szeműnknek a tükrében is hiteles tudott maradni.

Példaként idézzük fel a Virágzó cseresznyefa (1953) antológiadarabbá vált sorait! Ha a kor termésében helyezzük el, feledhetetlenül üde színfolt, tiszta hang. Ebben a 42 sornyi, tehát terjedelmesebb dalban a szemlélődő költő meglesi a boldogságot. Semmi disszonáns elem nincs a versben. Egy tavasz- és egy szerelem-kép merevítódik ki az idill teljességét mutatva, s tágul a záró jókívánságban emberéletnyivé („szorosan így álljanak / negyven év múlva is, ha majd /fejökre hull a hó.”). Valóban leírt, „lefestett” képről van szó, az ifjan eleinte festőnek készülő költő mintha Csók István vagy Szőnyi István hű tanítványa volna, éles, tiszta színekkel bemutatott, egyértelmű jelenetet tár elénk, néven is nevezve, hogy ő „a boldogság hű piktora”. Egyszerű a dal szerkezete is, egyedül az teszi összetettebbé, hogy strófái hatsorosak, aabccb rímelésűek, s ez egyúttal a dallamosságot is növeli. Amúgy is a zeneiség és a festőiség, a szimmetriák, ölelkezések a jellemzőek a versre, amely társadalmi tragédiák után, azok tudatosodásának esztendejében keletkezett. Miért lehet mégis hiteles a tragédiák döbbenetében az idill? Több oka is van ennek, csak e szövegben is. Ez az idill ellenpont is a tragédiákhoz képest, az állandóan hangsúlyozott nagy társadalmi mozgásokkal szemben a „köznapi dolgok igézete”, amint arra majd hamarosan Beryámin László is ráébred. Az az elementáris emberi boldogságvágy fogalmazódik meg, amelyre a marxizmus inkább csak a távoli jövőt illetően gondolt, de amely mégis minden kor minden emberében munkálkodik. S jelen van itt egy rokonszenves etikai tartás is: a költő tud örülni más ember boldogságának, sőt, jókívánságait az egész életre tágítva fogalmazza meg.

Nem csupán ez az idill hiteles emberileg s költőileg is. Maga a költő ugyan szenvedett az idilli minősítés miatt. Az ötvenes évek elején azért, mert e bírálati szempont azt jelentette, hogy nem eléggé „harcias”, miként ezt maga Révai József is megfogalmazta, a fából vaskarikát, a harcias ellentmondásmentességet kérve számon. 1956 után viszont hivatalosan „erény” lett ez a kiegyensúlyozottság, az irodalmi értékrend szerint viszont a tragédia elhallgatását jelentette. Simon maga úgy nyilatkozott, hogy ő „egy sor valós társadalmi problémát írt meg”, azaz nem lehetett idilli. Rosszul látta önmagát, mert bár valóban voltak nem-idilli versei, a jellegadóak, a jók, a maradandóak többnyire azok voltak, önmagában nem volt ez baj, sőt, a költő ép érzékelő képességének köszönhetően e művek megtalálták azt a keskeny ösvényt, amelyen akkor is hiteles maradhatott az idill, ha a társadalom mindent megtett ez ellen. A leglényegesebb az, hogy a költő nem a nagy társadalmi mozgásokban, s nem is a biztató jövőben, hanem a kisvilágban, a magánéletben keresi és leli fel az idillt. Egy dinamikusan változó rossz társadalommal szemben a „statikus” területeket mutatja fel: a természetet, a falusi világot a maga erkölcseivel, a magánemberi kapcsolatokat, a személyi114