Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 12. szám - Tornai József: A menekülő (részletek egy regényből)

tartórudak alatt, hanem viharos tengeren, hullámok rázkódtatta vitorlás gyomrában ülnének és sorsukat, útjukat nem a szervezőik, szónokaik, hanem az ismeretlen (vagy a nagyon is ismert) elemek erői döntenék el. A többiekkel együtt Pista is élénken érezte ennek a vállalt kiszolgáltatottságnak, de még jobb volna utazásnak mondani, - a kihívó és egyben veszélyes súlyát. A hatóságok, amelyek ebben az esetben többszöri tárgyalás alapján tudtak az egész országot átfogó gyűlésről, sőt, egyik magas polcról való képviselőjük is ott ült az elnöki asztal közelében, végül is meggondolhatták magukat. Vagy „valahonnan” más utasítást kaphattak, és ilyenformán bármikor megindíthatták a tanya ellen a rendőri egységeket.

Farádi Szabó majdnem lehetetlennek tartotta ezt, hiszen a babérkoszorús párt egyik legjelentősebb, bár hosszú idő óta az eretnekség bűnös útját járó személyisége volt a meghívott előadó, aki a bevezető gondolatokat elmondta. Hősünk már ismerte a sajtóból azokat az óvatosan megfogalmazott célokat, melyeket P. a maga zamatos dunántúli hangzóival, pontosan fölépített mondataival most fölsorakoztatott az igaza mellett: jogállamiság, egyéni és közös emberi jogok, valódi demokrácia, az információ mindenkit megillető szabadsága. A hatalom megosztásáról, pártokról, választásról még ő sem beszélhetett, annál több keményen hangzó bírálatot mondott a saját pártja múltjáról, kétségtelenné téve a meggyőződését, hogy vagy alapvető reformok következnek be (ebben hitt), vagy nem kerülheti el az ország a késésből eredő végromlást.

Farádi Szabó ezúttal úgy indult a találkozóra, hogy végre egyszer ő is beszél. De mikor a reform gondolatának ezt a politikailag-taktikailag jól körüljárt elvét egyre gyakrabban hallotta - U. például, aki a legradikálisabb szokott lenni valamennyi szervező közül, odáig ment, hogy kijelentette: „Nem akarunk katasztrófát, tehát a reformok útját választjuk!” - elment a kedve a felszólalástól. Ő ugyanis egyáltalán nem hitt a reformokban. Dühösen és mereven nem. Szerinte a kommunizmus annyira „tökéletesen” föl volt már építve, hogy csak lerombolni lehetett, szétverni az utolsó téglájáig (igen, az utolsó „téglákig”), ha meg akarnak gyógyulni a század végéig.

Délben, mielőtt a sátorban feltálalt ebédhez leültek volna, a valamelyest megenyhült szélben és melengető napsütésben szellőzködve kicsit, meg is mondta ezt Z-nek, aki szokása szerint szaván fogta:- De hát akkor ezt mondd el, Pista! Azért vagyunk itt, érted? Nagyon jó volna, ha ilyen vélemények is elhangzanának.- Túlságosan kialakult az egyetértés, hogy csak reformot és nem alapvető változást akarunk. Képzeld el, ha most frontálisan nekimegyünk a kommunistáknak!- Szükség volna a kételyeidre, mégha nem is lehetne veled egyetérteni.- Az a benyomásom, hogy csak taktika ez a nagy reform-lelkesedés. Mindnyájan tudjuk, hogy itt már semmiféle reform nem használ.- P.-nek biztosan jól jön, ha nem megyünk túl azon a programon, amit ő adott. Ez neki is védelmet nyújt, de nyilvánvalóan nekünk is: hadd higgye a hatalom, hogy nem veszélyeztetjük a jövőjét.- Én már az ötvenes években megtanultam a gyárban, hogy a kommunistákkal nem szabad nyíltan beszélni. Rögtön lecsapják a fejed.

1175