Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 11. szám - Martos Gábor: A Forrás harmadik generációjának fel- és eltűnése
a Forrás-sorozat (egyre csökkenő számú köteteinek) gondozója. Közben nagy ritkán ő maga is publikációs lehetőséghez jut: két prózakötete jelenik meg, s romániai folyóiratokban néhány verse, tanulmánya. Magyarországon - éppúgy, mint a többi Romániában élő fiatal (és a legtöbb idősebb) alkotónak - gyakorlatilag nem jelennek meg művei. Közben - ugyancsak éppúgy, mint társai jó részét - rendszeresen zaklatják, fenyegetik. Adonyi Nagy Mária Bukarestben a Hét munkatársa, ám második kötetének megjelenése (1982) óta alig, gyakorlatilag egyáltalán nem publikál. Körössi P. József Magyarországon él, aktív szerepet vállal az irodalmi életben, publikál a hazai lapokban, kötete is megjelenik. Mózes Attila - évek óta - az Utunk prózarovatát szerkeszti Kolozsvárott, néha egy-egy kötete napvilágot lát. Cselényi Béla Magyarországon él, alig publikál, Romániában kiadott utolsó kötete óta (1983) nem adott ki újabb versválogatást. Ferencz Imre Forrás-kötete megjelenése óta gyakorlatilag nem publikál (az 1989- ben kiadott Kortárs Magyar írók Kislexikona nem is említi a nevét). Palotás Dezső munka nélkül tengődik Kolozsvárott, 1985-ben megjelent negyedik kötete óta gyakorlatilag nem publikál. Boér Géza Kézdivásárhelyen tanárkodik egészen 1989 januárjában bekövetkezett haláláig; második kötete már posztumuszként lát napvilágot. Bréda Ferenc Párizsban él, s mióta elhagyta szülőföldjét, szakított az irodalommal. Darkó István 1983 ősze óta halott. Kozma Szilárd keveset publikál, s az a kevés sem számottevő súlyú az erdélyi magyar költészetben. Sütő István élete a perifériára szorultan zajlik, egészen 1987 elején (máig tisztázatlan körülmények között) történt haláláig; harmadik kötete már a halála után jelenik meg. Gál Éva Emese - ugyancsak meglehetősen ritka - publikációi nem jelentenek igazi eseményt az erdélyi magyar irodalomban. S a „szigorúan vett” harmadik generációsok után nézzük tovább a szellemi körhöz sorolt többi „nemzedéktársat” (ismét hangsúlyozva, hogy a nyolcvanas évtized végi - pontosan fogalmazva: az 1989 decembere előtti - sorshelyzetekröl beszélünk). Az ötkötetes Bállá Zsófia - egy 1985-ös gyermekverskötetet leszámítva - a generáció „eltűnésének” ideje, azaz 1983 óta nem jelentkezett új kiadvánnyal; nagy ritkán az irodalmi sajtóban közöl egy-egy verset, s - mivel Bábel tornyán című verse miatt szülővárosában deklaráltan nem kaphat munkát - a bukaresti Előre Kolozs megyei tudósítójaként ír gyári riportokat, aratási beszámolókat. Telefonját, lakását lehallgatják, útlevelet tíz éve nem kap. Bogdán László - Mózes Attilával együtt; mintha a prózaírók egy fokkal jobb helyzetben lennének — gyakorlatilag folyamatosan jelentetheti meg regényeit, elbeszélés- köteteit (bár ez utóbbiakat mindig csak „megcsonkítva”); az évtized végén - a legkülönbözőbb kétkezi és értelmiségi munkák után - a bukaresti Hét tudósítójaként dolgozik. Markó Béla - Egyed Péter és Mózes Attila mellett - a harmadik, aki bekerült az irodalom intézményrendszerébe: a marosvásárhelyi Igaz Szó versszerkesztője. 1983 után négy kötete is napvilágot lát, s a sajtóban is viszonylag rendszeresen szerepel verseivel, kritikáival. Ágoston Vilmos Magyarországon él, korábbi munkásságához képest meglehetősen keveset publikál, ám egy regénye azért megjelenik. Ha a fent vázolt tényeket rövid statisztikában próbáljuk összegezni - azt hisszük, „nyugodtan” mondhatjuk - tragikus képet kapunk: a tizennyolc szerző közül hárman halottak, ketten egyáltalán nem, a többiek alig publikálnak, öten már nem Erdélyben (Romániában) élnek; a Szőcs Géza indulásától, 1976-tól az 1983-ig terjedő nyolc év 1144
