Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 11. szám - Martos Gábor: A Forrás harmadik generációjának fel- és eltűnése

nyelvfilozófiai viták ebben a körben, melybe ezúttal ismét beleértődnek természetesen a Bretter-iskola tagjai is): egyfelől állandóan keresik, tágítani igyekeznek a - ne feledjük: Erdélyben kisebbségben, fokozottan hátrányos helyzetben lévő magyar - nyelv határait, ugyanakkor azonban másfelől — ahogy Vásárhelyi Géza írja - „a nyelvészköltészet igénye erkölcsi indíttatású volt: a lejáratott kifejezések, meggyalázott szavak, semmitmondó mondatok helyébe visszaállítani az egységes jelentésű, szemantikailag jól körülhatárolható Szavakat, és velük fogalmilag tisztázott, salakmentes irodalmi szövegeket generálni”.

(Csak közbevetőleg: természetesen ez a törekvés sem előzmény nélküli az erdélyi magyar irodalomban: e szemlélet első jelei már mintegy tíz évvel korábban fellelhetők voltak például Páskándi Géza A tű foka című versválogatásában; vagyis ebben az esetben sem egy csak erre a generációra jellemző vonásról van szó, ám az tény: erre a szellemi körre egységesen és erőteljesen vonatkoznak a fenti megállapítások.)

A lázas „keresés” persze néha furcsa, „szélsőséges” műveket is eredményez: a nyelv határainak feszegetése közben Bréda Ferenc eljut például egészen a már nem beszélt „nyelven” írott vers, a fonikus költészet területére, Cselényi Béla pedig különböző „nyelveken” írja - játékos, a nyelvek közti hangzásbeli hasonlóságokra épülő - (magyar) verseit.

De a generáció, a szellemi kör tagjai ugyanígy keresik nemcsak a beszélt-írott nyelv, hanem az e nyelven megszólaló-megjelenő költészet, a vers határait is: többen jelentkeznek közülük nem is egy vizuális művel, képverssel. (Ezen az úton ugyancsak Bréda jut el a legmesszebbre, a már egyetlen betű nélkül „írott” versig.)

A fenti példákon túl azonban általában is elmondható: az Európára, a világra - egészen pontosan: annak formabontóbb törekvéseire — odafigyelő, ahhoz több szálon is kapcsolódó (vagy legalábbis a lehetőségek határain belül kapcsolódni igyekvő) fiatal generáció munkásságában igen gyakori a (neo)avantgarde vagy a posztmodern (kísérleti) irányaihoz való kötődés.

Talán részben a fenti hatásokkal is összefügg az a tény is, hogy ezek a költők versformájukban is leginkább a kötetlen formához, a szabadvershez nyúlnak műveikben (bár azt is meg kell jegyezzük, hogy nemegyszer éppen tökéletes biztonsággal kezelt „klasszikus” versformákkal kápráztatnak el: lásd például Markó Béla, Szőcs Géza, vagy Palotás Dezső szonettkoszorúit, Szőcs „eposztöredékeit” és tercínáit, vagy Palotás li- merickjeit). Van olyan is a költők között (Bréda, Körössi), aki kizárólag csak a kötetlen szabadvers-formát használja; ezen a téren a legszélsőségesebb példaként pedig Boér Gézát idézhetjük, akinek (bár hatalmas hagyatékában számtalan egyéb formában írott munkája is fennmaradt) két megjelent kötetében szinte csak geometrikus formákra fűzött szavakat, furcsa, széteső „szövegromokat” találhatunk.

Ezt - a generáció munkásságában, ha nem is mindig ennyire szélsőségesen, de általánosan használt - formai megoldást egyébként nemcsak a „minden Egész széttörött” világképének minél hívebb tükrözésének igénye hozta magával, de ugyanez a „széttört” forma egyben a minden - sokak szemében talán örök érvényűnek tűnő - állandóság megváltoztathatóságára tett „ajánlat” is volt; nyilván ezért is.lett rövid idő alatt oly nagy sikere ezeknek a verseknek az erre az üzenetre igencsak „fogékony” fiatalság körében, s nyilván ezért is volt egy idő után oly nehéz megjelentetni ezeket a verseket (is) az erre az üzenetre - bár „ellentétes előjellel” - ugyancsak „fogékony” cenzúra ébren figyelő tekintete mellett.

S elsősorban ugyancsak a cenzúra léte szülte nyilván azt a másik - bár az előzőekkel szorosan összefüggő - sajátosságot is, mely szintén jellemző az egész hetvenesnyolcvanas évekbeli erdélyi magyar irodalomra, s ezen belül talán kiemelten is ennek a körnek a munkásságára: ez pedig a konnotáció, azaz a szövegek „mögöttes” jelentésének felerősödött szerepe; ahogy Cs. Gyimesi Éva fogalmaz: az „extenzív többértelműség”. (Az persze más kérdés, hogy ebből a „többértelműségből” ki-ki mennyit tud „megfejteni” az olvasás során - ez ugyanis minden egyes befogadó „felkészültségétől”,

1142