Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 11. szám - Martos Gábor: A Forrás harmadik generációjának fel- és eltűnése
miatt mégis sokszor jóval információgazdagabb, kicsit talán tágabb horizonttal is rendelkező - Nagyvárad még nyugodtan teret biztosíthatott bizonyos megnyilvánulásoknak; így kerülhetett itt sor például Bretter Györgynek és tanítványainak, vagy a harmadik Forrás-generáció majd minden tagjának - hatalmas, néha távoli városokból is népes hallgatóságot vonzó érdeklődés mellett megtartott — felolvasóestjére. Sajnos a nyolcvanas évek elejére a hatóságok mindkét Kör működését olyannyira megnehezítették (gyakorlatilag lehetetlenné tették), hogy ezek kénytelenek voltak beszüntetni a működésüket. Az irodalmi körök mellett két igencsak jelentős, meghatározó fórumról, két folyóiratról is beszélnünk kell a harmadik Forrás-generáció történetének kapcsán: ezek az Echinox és a Fellegvár voltak. Az Echinox a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem Diákszövetségének három (román, német és magyar) nyelvű diáklapja, mely egy 1968-ban hozott művelődési minisztériumi határozat (s hosszas egyetemi-politikai huzavonák) nyomán 1969-ben indult, s - elvileg — havonta három oldalt biztosított magyar anyagok közlésére. A lap- s mindenekelőtt is annak magyar nyelvű része - az évek során aztán fokozatosan levetkőzte „diáklap-jellegét”, s lett az erdélyi (magyar) sajtó egyik legfigyelemreméltóbb, legfontosabb orgánuma: az egyetemista korú szerzőkön kívül olyan alkotók szerepeltek például lapjain írásaikkal, mint Méliusz József, Bretter György, Harag György, Láng Gusztáv, Cs. Gyimesi Éva és mások. Az Echinox munkájába - nagyjából az 1974-es évfolyam során - fokozatosan kapcsolódnak be a későbbi harmadik Forrás-nemzedék fiatal alkotói, mindenekelőtt Szőcs Géza és Egyed Péter, akik aztán az 1974. decemberi számtól három és fél éven át a magyar oldalak szerkesztőiként irányítják - s teszik igazán jelentőssé - ezt a szellemi fórumot. 1978 augusztusában aztán a szerkesztést Szőcstől és Egyedtől a „három B.”, azaz Beke Mihály András, Bréda Ferenc és Bretter Zoltán veszi át; ők 1981 májusáig irányítják az Echinox magyar oldalait. Ez alatt a csaknem hét év alatt ezeken az oldalakon verseivel, esszéivel, fordításaival, - igen gyakran egymás műveiről írott — kritikáival, tanulmányaival megfordul az erdélyi magyar irodalom minden jelentős (időközben éppen ezekben az években harmadik Forrás-generációvá váló) fiatal alkotója; sőt éppen ők azok, akik igényes, magas szintű munkásságukkal oly számottevő minőségűvé emelik az Echinoxot. Oly számottevő minőségűvé, hogy az már szemet is szúr a kultúra - ebben az időben már egyre keményebb vonalat követő - irányítóinak: 1983 áprilisában egy irodalompolitikai döntéssel leváltják az Echinox teljes - román, magyar és német szerkesztőségét (mindenekelőtt a lap igazgatóját - korábbi főszerkesztőjét, a magyarul is kiválóan beszélő - Ion Popot, és akkori főszerkesztőjét, Marian Papahagit, azt a két európai látókörű és műveltségű szerkesztőt, akik gyakorlatilag a lap alapítása óta irányították és jegyezték az Echinoxot), s új vezetőséget ültetnek a lap élére. E döntés - és a nagyjából ebben az időben kezdődő tömeges emigrálási hullám- nyomán az Echinox hamarosan ismét „diáklap-szintre” süllyed: megjelenési gyakorisága, példány- és oldalszáma csökken, minősége zuhan, terjesztése gyakorlatilag megoldatlan; a lap elveszíti korábbi jelentőségét. 1983-ban (azaz épp a Forrás negyedik generációja jelentkezésének évében) azonban még egyszer - és sajnos utoljára - megjelenik az erdélyi magyar szellemi életben a korábbi évek „Echinox-minősége”: a lap két volt magyar szerkesztője, Beke Mihály András és Bréda Ferenc összeállításában ekkor lát napvilágot a Bábel tornyán című antológia, mely főleg a Szőcs-Egyed- és a „B.B.B.”-időszak magyar Echinox-szerzöinek írásaiból ad válogatást. Ebben a kötetben ismét - és megint csak sajnos: utoljára - majdnem teljes létszámban együtt szerepelnek az Echinoxnak (s egyben a Forrás harmadik nemzedékének is) legszámottevőbb tagjai: itt publikál utoljára együtt az a szellemi kör, mely a hetvenes évek közepén tűnt fel az erdélyi magyar irodalomban, s mely ez után a jelentkezése után mint csoport, mint egységes szellemi közösség, ha úgy 1135
