Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 11. szám - Stanislaw Vincenz: Párbeszédek a szovjetekkel (Csisztvay Gizella fordítása)
jöttek. A hágó tele volt falusiakkal is, akik Jablonicéből és környékéről érkeztek. A huculok serege sietett a segítségünkre, akik kenyérrel, tejjel, sajttal, túróval igyekeztek, hogy ingyen táplálják, segítsék a menekülőket. Úgy néztek rám ezek az emberek, mintha régóta ismertek volna. Megkérdeztem az egyiket: „Nagy a nyomor, nagyanyó, ugye?” „Ej uracskám, az a szegénység ha a szegénység van csak ebédre - az a szegénység.” A Tatár-hágón át menekülők között hivatalos személyek nem nagyon voltak - azokat Románia felé irányították. A hágón keresztül menekülők „magánszemélyek” voltak s ha akadt is közöttük olyan aki magas rangú hivatalnok volt, úgy viselkedett mint a többi egyszerű menekülő. Beszélgetni nem nagyon beszélgettek még a jó ismerősök sem. Hogyha valaki fecsegni kezdett, rögtön belefojtották a szót. Mindannyian tiszteletreméltóan és méltósággal viselkedtek, noha nem kis megpróbáltatás állt sokuk mögött, de úgy viselkedtek mint a kiéhezett kutya, mely elé forró ételt tesznek és nem nyúl hozzá. - Már nem lehetett optimistának lenni, mert mindenki számára világossá vált, hogy az optimizmus oda vezet, ahol épp népünk e percben találtatott. De pesszimistának sem volt érdemes lenni. Nem váltunk démonokká sem, mint a paradicsomból kiűzöttek Miltonnál, mert nem az örök Világosság űzött ki bennünket otthonunkból, sem pedig a legfelsőbb Értelem, csak ez volt számunkra a legértelmesebb tett, a menekülés, és úgy tűnt, hogy a miltoni alternatíva előtt állunk: „What reinforcement may we gain from hooe, if not what resolution from despair”. De nem! Közülünk senki sem esett kétségbe! De azért a reménységre még korai lett volna támaszkodnunk! Azokban a nehéz percekben, melyek a változást hozzák magukkal vagy annak ígéretét, az emberek a sötét kétségbeeséstől kezdve a viccelődésig mindenen átesnek. A hágón viccek járták ezzel a szóval kapcsolatban, hogy „a miénk”. A „mi kormányunk”, a „mi miniszterünk”, ez és az a „miénk”. Nem tudni honnan került az a pokucei anekdota ide, amelyben a császári kamarás nem akarta végrehajtani a császári rendeleteket és nagyon rossz volt a parasztokhoz, úgy hogy még leváltása után is azt mondták a parasztok: „A mi urunk, de az ördög is azt mondja, hogy az övé.” Ez az anekdota őszinte derültséget váltott ki, de bizony elgondolkoztató is volt. „Milyen ördög és milyen esetben mondjuk, hogy az övé? Vajon ez a hitlerista német a megtestesítője? Vagy ez a mi, saját nemzeti ördögünk? Ez, amelyik bennünket egyesített? Hol ez az ördög? Vajon minden népnek megvan a maga ördöge?” így vagy hasonlóképpen gondolkodtak az emberek a hágón, ki tudja azt pontosan megmondani. Mindenesetre senki sem akarta a viccet úgy elrontani, hogy azt végiggondolja, noha a viccelődésre nem sokáig maradt lehetőségünk. Ami ennél rosszabb, nem volt már semminek sem tekintélye, sem a hucul váteszekben, sem a chasszid rabbikban nem hitt már senki. Csupán a szövetségesekben hittek az emberek. De a szövetségesek hallgattak. Egy dolog volt, emlékszem, ami megkülönböztette a Tatár-hágó menekültjeit a későbbi rokonaiktól. Tömegesen nem tették a következőt: nem akartak fizetni a múlt illúzióiért. Közülünk senki sem mondta ezt: „Nem én, nem mi, nem a nemzet, csupán csak a kormány a bűnös.” (1986, London) 1126
