Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 11. szám - Stanislaw Vincenz: Párbeszédek a szovjetekkel (Csisztvay Gizella fordítása)
világossá vált, ezek az aggodalmak nevetségesnek tűntek, egészen világos, hogy egy ilyen hatalom, mely hozzánk közeledett, sok mindenben különbözött a cári hatalomtól. A cári hatalomnak kicsinyesnek kellett lennie, mert bizony a cári hatalomnak számolnia kellett az értelmiség befolyásával is. Mert hiszen magánnyomdák is voltak, s viszonylag független egyetemek és könyvkiadók. És most? Az új hatalom tudta, hogy az úgynevezett értelmiségiek ártalmatlanok, hiszen mindegyik állami szolgálatban van és megszűnik értelmiséginek lenni, mert hiszen a keletkezett űrben nincs szükség értelmiségre. Az ilyen hatalom fél bármiféle tudatosságtól, és leginkább egyvalamitől fél: a tömegek süket ellenállásától, leginkább a parasztoktól, mivel velük kapcsolatban még nem alakult ki szankciós rendszere. Jóllehet nem is az ellenállástól, mint a csőcselék tehetetlen hallgatásától. * Szeptember 18-án értünk a magyar határra, arra a hágóra, melyet évszázadok óta Tatár-hágónak hívtak. A Prut, melyet néha Prutecnek is hívnak, lassan hömpölyög, a hegyek és völgyek pedig engedelmesen esnek át e természetes kapun, mintha engednének a folyásnak minden nehézség nélkül. ATatár-hágó évszázadok óta megkönnyíti a Magyarországhoz vezető utat. Voltak közöttük olyanok is, akik az évszázadok során csak azért törtek be ide, hogy azt rabolhassanak a lakosságtól, amit akarnak, sőt emberrablási célokkal is érkeztek ide, hogy aztán az innen elhurcolt embereket Kelet-Azsi- ában rabszolgaként eladhassák. Ezek a felfegyverzett rablók éjszaka indítottak támadást a vidék ellen, kirabolva a városokat és falvakat, legyilkolva az öregeket és elhajtva a fiatalokat. A Rezeczypospolitának, a Lengyel Köztársaságnak a támadások rendszertelenségét is figyelembe véve nehéz lett volna ezt megakadályozni és a foglyul ejtett embereket kiszabadítani. Ezért a Tatárhágó nevéhez különös bánat és szomorúság fűződött. És íme itt vagyunk mindannyian a Tatár-hágónál, éppúgy mint a régi időkben. Mögöttünk és előttünk a perspektíva a történeti háttér: északkeletről a régi, a tatár, délről a valamivel biztatóbb: az Osztrák-Magyar Monarchia idejéből való és az 1914 és 1916-os év emléke, amikor még lehetett hová futni. „Az istentelen Ausztria” - mennyi furcsa reflexiót ébreszt ez a népszerű szólásmondás, mely olyan csúnyán hangzik. Hiszen ez végül is, egy kis föderáció volt, amelyről ma is beszélnek és álmodoznak. És hány értelmetlen ötlet irányult ellene! Nem kell ahhoz történésznek lenni, sem pedig hivatásos politikusnak, hogy észrevegyük hány hivatásos politikus ásta meg Ausztria sírját. Végül önmagukat is elpusztították ezzel. És íme most előttünk van egy darab Magyarország, a régi Ausztria, a hágóból szemlélve. A hágón most éppen gyönyörű idő volt. És egyáltalán nem volt kedvünk a hágóról elmozdulni, oly paradicsomi volt a táj, s csak Milton szavai juthattak eszünkbe erről: „Oh, how unlike the place from whence felt”. Noha időben messze voltunk egy valamiféle önkéntes federációtól - hol milliók felejtették el hogy mit jelent az otthon -, nem éreztük, mert még közel volt az otthon és a haza. És a magyarok vendégszeretettel fogadtak bennünket, minden probléma nélkül. - Lassan érkeztek a magán- és hivatalos autók, sokan bricskákon 1125
