Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 11. szám - Stanislaw Vincenz: Párbeszédek a szovjetekkel (Csisztvay Gizella fordítása)
mely a kertünk alatt folyt. Arra gondoltam, hogy legalább egy ilyen kis dolog elegendő tartalékot jelent számunkra az élethez. Külföldi pénzem nem volt, semmilyen biztosítékom az élethez; nem volt se valutám, se aranyam. Viszont már ötven is elmúltam és eddig semmilyen közvetlen fenyegetettséget nem éltem át. De ugyanakkor a szemeim előtt nőtt fel egy fal, mely elválasztott bennünket a világtól. Azt az egyet tudtam, hogy a szovjetek bejövetelével bekövetkezik a világtól való teljes izoláció. Ekkor jön az a világ, amikor majd teljesen elszakadunk a világtól és valami olyant fogunk átélni, mint a permanens hadiállapot-szükségállapot. És ehhez méghozzájárul az is, hogy ismeretséget kell ahhoz keresnünk, hogy ennivalót vegyünk és sok időt kell majd eltöltenünk sorbaállással. Ráadásként még azt is meg kell játszani, hogy elégedett vagyok a szovjet rendszerrel, még .a kisebb vezetők dicsérete is igen fontos lesz... Ezek a motívumok voltak, melyek engem az utazásra kényszerítettek, ezeket meséltem el Lejzorow Gertnernek, aki rábeszélt engem a szökésre. Véleményére igazán adtam, ez volt az egyetlen ember az ismerőseim közül, aki már tíz nappal annak bekövetkezte előtt megérezte a szovjet megszállást. Azt suttogta nekem akkor: „Nem tudok éjszakánként aludni. Bejönnek az oroszok, biztosan bejönnek.” Az elhatározás nem volt könnyű, de véghez kellett vinni, ma, rögtön ma. A németekkel való háborút mindenki elfogadta, a pacifisták is. De a szovjetek ellen? Mi ez? Senki sem értett semmit. Betörés, védelmi előőrs a németek ellen, vagy egyszerűen megszállás, bekebelezés? Aztán kit udja, ha az ember egy vagy két nemzedékkel előbb él egy ilyen nagy lépés előtt lehet, hogy kikérte volna a jós vagy a csodarabbi véleményét, Kutból vagy Kosowából. A mi családunkban is szokás volt ilyenhez folyamodni, de csak nagyon nehéz vagy súlyos betegség esetében. Sokáig emlékeztünk arra, hogy ezek a tanácsok igen hosszasan vagy részletesen éltek az emlékezetünkben. A jósok, a jövendőmondók megérezték a viharok szelét, a vizek suttogásából, a tehenek bőgéséből, a rabbik a könyvekből, melyek rengeteg mutatót rejtettek magukba - mert rengeteg példával és analógiával szolgáltak. Csak afelől volt kétségem, hogy vajon az öreg könyvekben létezik-e hallatlan és váratlan példa, eset. Hiszen meggyőződhettem arról, hogy bármit is mondhatott volna ez a jós, ez értelmesebb és becsületesebb lett volna, mint az, amit a politikusok mondanak. Az olvasónak, aki talán felhúzza az orrát ezekre a szavakra, el kell hogy magyarázzam ezt, jobb ha megtudja, hogy Kínában a Konfuciusz-könyvekből merítették a bölcsességet, ezt első könyvnek nevezve, és nagy kár volt ezekért a könyvekért, ezekért az emberi sorsokért, melyek közül nem egy örökre eltűnt a könyvespolcok pultjairól. De nem volt annyi fantáziám, hogy ezeket a könyveket meg merjük menteni, megpróbáljuk a megsemmisítéstől ezeket megmenteni. Az otthoniak, a családtagok közül sokan tiltakoztak ez ellen, mondván, hogy lengyel állampolgárok vagyunk és nem szovjetek, megszállhatnak ugyan bennünket, de nincs joguk velünk úgy bánni, mintha az ő alattvalójuk lennénk. Végeredményben nem volt semmilyen rendelet, mely megtiltotta volna ezeknek a könyveknek a birtoklását, és ha a megszálló hatóság majd kiad egy ilyen tiltó rendelkezést, akkor is lehetett volna ezen gondolkodni, hogy mi legyen a könyvekkel. Erre gondolva nem akartam az összes könyvet elégetni. Fejünkben ösz- szekavarodtak a gondolatok, gondok gyötörtek bennünket. Ahogy később ez 1124
