Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 11. szám - Wiktor Woroszylski: Az 56-os magyarországi napló folytatása (D. Molnár Imre fordítása)

az értelmes és távlatokat ígérő társadalmi életnek ugyanaz a lelkes akarása kötött össze bennünket.”

A továbbiakban arról beszélek, mennyire fájt, hogy nem segíthettünk nekik, amikor vereséget szenvedtek. „Magunkon sem segíthettünk, a mi felbuzdulásunkat, a mi reményeinket is hosszú évekre elfojtották.”

Felnézek a mikrofontól, és az ismeretlen tömegben felfedezem magam előtt Takács Mafgorzata kedves arcát. Figyelmesen hallgat, a tekintete biztatást ad.

„...az 1989-es év 1956 folytatása. A vér nem folyt hiába, a szenvedés és fáradságos munka, az igazság és remény nem volt hiábavaló. Most íme - ti és mi - eltüntetjük a történelem fekete lyukát, oda tartunk, ahová indultunk, azon az úton, amelyen egykor az erőszak megállított minket.

Milyen szerencse, hogy megéltem ezt a napot! Milyen szerencse, hogy ezen a napon közöttetek lehetek, és éppen erről a helyről kiálthatom: - Éljen a szabadság! Éljen Magyarország! Éljen a lengyelek és magyarok testvérisége és közös reményünk, amelynek megvalósításáért továbbra is dolgozni fogunk, amennyire tőlünk telik - Isten minket úgy segéljen!”

Később, a beszédek után, amikor a Bem-szobrot körülvevő térről elindul a menet, a több menet egyike, amelyek a Felkelés történelmi helyszíneiről útközben egyre hosszabbra nyúlva és szélesedve ezen a napon a Parlament elé vonulnak, kiderül, hogy több ismerősöm volt itt. Wojeciech Kaminski, a „Gazeta Wyborcza” szerkesztője eszembe juttatja, hogy még a „Tygodnik Mazowsze” megjelenése idején (1982 körül - a ford.) járt hozzám Joasia Szczepkowskával. Itt van a ma mosolygó Kovács István, ez a hölgy pedig: „Nem ismer meg? Én ... vagyok, ez meg a lányom” - dehogynem, Cservenits Jolán, az egykori kezdő műfordító, Grácia asszony köréből, ma már számos könyvvel a háta mögött; a lánya - évekkel ezelőtti mamájának majdnem hasonmása, csak sokkal magasabb. Ez pedig új ismeretség - Andrzej Borzym a Szabad Európától; bekapcsolja a magnetofonját, és mi Zygmunttal egymás után mondunk bele valamit... így haladunk a menetben, a Bem rakparttól a Margit hídon és már a túlparton, a Balassi Bálint utcán át egészen a Parlamentet övező Kossuth térig. Nők, férfiak, öregek, fiatalok, gyerekek, nagy és kis zászlókkal, égő gyertyákkal, fáklyákkal. A hangulat egyszerre emelkedett és karneváli, egy apja nyakában ülő kisfiú szinte extázisba jön a „demokrácia” szó ismételgetésétől, amely titkos varázsigévé vagy gyermeki kiszámolósdivá változik az ajkán... A Parlamentnél, ahová a tömeg elhömpölygött, a fejek, vállak sűrűsödő sötétjében a beszédek is tüzesek, de a szónokokat nem látjuk, mert messze vannak; dalok, versek, élők és holtak hangja, Illyés Gyula - volt-e életében ekkora hallgatósága? - magnószalagról a tömegbe szórja az „Egy mondat a zsarnokságról” versszakait:

Hol zsarnokság van, ott zsarnokság van, nemcsak a puskacsőben, nemcsak a börtönökben,

ha magadban beszélgetsz, ő, a zsarnokság kérdez, képzeletedben se vagy független,

hunyod-nyitod pillád, mind az tekint rád; mint a betegség, veled megy, mint az emlék;

1117